Hajagos László – H. Orlóci Edit: A cirkuszi csoportszámok problematikája*
 
Ha a legtágabb kontextusban akarnánk elhelyezni témánkat, az etológiától kezdve a szociológián, pszichológián át a közgazdaságtanig és tovább számos diszciplína megközelítését vehetnénk kiindulásul. Az ember mint biológiai és társadalmi lény a kulturális környezetéhez alkalmazkodik, ill. alakítja is azt, részt vesz a munkamegosztásban, és egyéni életsorsával az adott körülményekhez igazodik. A mi esetünkben abból indulhatunk ki, hogy a cirkuszműsorok fejlődése és az életforma változásai határozzák meg egyrészt a számzsánerek súlyát, arányát a programban, másrészt az egyes számok kvalitását, nagyságát, személyi összetételét.
Bár az etológiában létezik az egytagú csoport[1] fogalma, nyilvánvaló, hogy logikai és pragmatikus szempontok alapján kell definiálnunk azt, hogy mit minősítünk csoportszámnak. Itt és most az elnevezéseket követve a négyfős számokat már csoportnak fogjuk tekinteni; a ’kvartett’, ’kvintett’ stb. kifejezések ugyanis a cirkuszi (szak)nyelvben nem szerepelnek, szemben a ’szóló’, ’duett’ és ’trió’ használatával.
Egy esetleges fenomenológiai vizsgálatnak természetesen a csoportnagyságot is tovább kellene bontania, mondjuk a 4-6, 7-9 főt, ill. annál több személyt alkalmazó alakulatok jellegzetességeinek feltárásával. A tízes vagy azt meghaladó nagyság magyar viszonylatban például már olyan kivételnek számít, amely erősíti a szabályt, míg a kínai bicikliszámok bizonyos fajtájánál természetes követelménynek mondható.
Ha történetileg és szociológiailag akarjuk vizsgálni a csoportnagyságot, további szempontként kell bevezetni a bemutató intézmények és a műsorok jellegét, hiszen a cirkuszi szereplők egy jelentős része nem is feltétlenül artista sem a XIX/XX. század fordulóján (mondjuk az esetenként kétszáz statisztát alkalmazó Wulffnál) sem pedig a XXI. századi Cirque du Soleil produkciókban, de tanulmányozhatnánk még a két világháború közötti időszakban a komédiásoknál egyfelvonásosnak nevezett jelenetekhez hasonló számokat, a kerettörténetek, de akár a parádé és finálé jellegét is.    
A tudományos vizsgálat céljaira természetesen a lehető legátfogóbb adatsorokat kellene tanulmányoznunk, ám ezek –az ismert intézményi háttér hiányában– nem állnak kielégítő módon a kutató rendelkezésére. Ha például összevetjük a Fővárosi Nagycirkusz akkori új épületének 1971-es nyitó és a 2009-es jubileumi gála műsorát, azt kapjuk, hogy előbbi esetében a tizenhárom számból öt, utóbbinál a tizenkettőből csak egy volt csoportszám (a parádét és a finálét nem számítva). Hiba lenne azonban egyetlen ilyen aránypárból messzemenő következtetéseket levonni, mert ilymódon esetleg megalapozatlan tévhitek kialakításához, továbbéléséhez járulnánk hozzá.
Első nekifutásra könnyű lenne közhelyszerű evidenciákat találni a csoportszámok csökkenése okaként akár a technikai fejlődés, akár az emberi tényező alapján. Mondhatnánk, hogy ma már nem szükséges annyi segítő kéz egy-egy cirkuszműsor megalkotásához, hiszen a motorizált rekvizitek, a modern anyagok nélkülözhetővé teszik az ember fizikai részvételét, és kellő fantáziával magas színvonalú cirkuszműsorok létrehozása lehetséges kis létszámú társulatok esetében is. Vagy fatális leegyszerűsítéssel felhozhatnánk azt, hogy a társadalom kohéziója egyre gyengül, és ez a gyengülés mutatkozik meg a cirkuszi csoportszámok zuhanásszerű csökkenésében, valamint abban, hogy sokkal nagyobb energiába kerül ma ezek megalkotása és egyben tartása, mint 50-60 évvel ezelőtt, ill. még korábban.
Megítélésünk szerint az általános szakmai közvélekedés minden további nélkül elfogadná a következő állítást: az 1950-60-as években a cirkuszműsorok nagy részében sok csoportszámot láthatott a közönség, míg napjaink cirkuszműsoraiban jó, ha egyet-egyet. A tapasztalataink azonban nem mindig a ténylegesen átélt valóság hiteles lenyomataként maradnak meg emlékezetünkben, érdemes tehát a meglévő források alapján differenciálni a képet, hozzátéve, hogy a dokumentumok hiányosságait is számításba kell venni.
A Magyar Cirkusztörténeti és -elméleti Kutató Alapítvány adatbázisa műsorok és artistaszámok százait, ezreit teszi elektronikus formában hozzáférhetővé, ezek szisztematikus feldolgozásához természetesen megfelelő kutatói bázisra lenne szükség, egyelőre csak kiragadott példákon szemléltethetjük, hogy milyen úton kell a vizsgálatokat folytatni. A különböző számítógépes könyvtárakból kiválaszthatjuk a megfelelő fájlokat, itt most az egyik legelső MACIVA-rendezvény vagy „gála” anyagát vesszük górcső alá.
Az 1958 november 24.-26. között a Fővárosi Nagycirkuszban külföldi igazgatók, szakemberek számára tartott bemutatón a következő (ABC-rendben felsorolt) csoportszámok dolgoztak[2]:
Alfa, 4
a nyújtón
Balázs, 4
repülő emberek
Cuki, 4
excentrikusok
DE-TO, 5
motoros légtornászok
Hortobágyi
ugrócsoport
Giros, 4
akrobatikus táncszám
Iván, 4
zsonglőrök
Nánássy, 4
kerékpárművészek
Pathos, 4
akrobatikus kombinált száma
Piccard, 6
különleges lovasmutatványai
Villám, 5
zsonglőrök
Váradi, 4
ugródeszka-akrobaták
Nyilván azért ebben az időszakban, novemberben tartották a bemutatót, mert a nyári szezon leteltével a legtöbb artista hozzáférhető volt, az egész évben dolgozni tudó varieté-számok zöme pedig egy-két artistával dolgozik, tehát a mi szempontunkból a minta teljesnek tekinthető. Megjegyzendő, hogy a korszak egyik legkiemelkedőbb schleuderbrett (ugródeszka-akrobata) csoportja nem található a listán[3], ezt a torzítást azonban ellensúlyozza az a tény, hogy a 4 Váradi ekkor még igazság szerint nem kerülhetett volna fel a csoportszámok közé, mert ténylegesen hárman dolgoztak, a papa csak tusírozott (szmokingban a matrózkosztümben dolgozó fiainak).
A bemutatott 84 produkciónak még a 15 %-át sem teszik ki a csoportok, és ezeknek a fele is inkább varietészámnak minősíthető. Természetesen sok más anyagból is ki kellene számítanunk a százalékos megoszlást, pl. az 1950-es évek utazó cirkuszainak és az FNC rendes műsorainak összetételére vonatkozóan[4], és persze külföldi szakirodalmat is be lehetne vonni a kutatási eredmények alátámasztásául. Ha longitudinális adatsorokat is lehetőségünk lenne követni[5], minden bizonnyal azt állapíthatnánk meg, hogy a számok közül azok voltak képesek több évtizedet átívelő sikeres karriert befutni, melyekben házaspárok, ill. családok dolgoztak együtt.
A szakembereket és a döntéshozókat egyaránt foglalkoztatja az a kérdés, vajon mely tényezők játszanak közre a nagy létszámú produkciók élettartamának alakulásában. Kétség sem férhet ahhoz, hogy meghatározóan az anyagi szempontok. Mindenki előtt ismeretesek olyan esetek, amelyekben egy-egy bohóc vagy zsonglőr egyedül nagyobb gázsival dolgozik, mint az egész akrobata-csoport. Márpedig azt az összeget, minél nagyobb egy csoport, annál több részre kell elosztani.
Nem lehet véletlen, hogy többségében a közepesen szegény országokból (Kína, Marokkó, szocialista tábor) kerültek ki a legnagyobb létszámú produkciók, ha olasz akrobata vagy skandináv zsoké számokat említhetünk is, azok rendszerint családi vállalkozások keretei között működnek (a mexikói fliegendék vagy néhány magyar ugródeszka pl. mindkét kategóriába besorolhatók). A nemzetiségi vonatkozásait ebben az összefüggésben is érdemes lenne feltárni a Richter Flórián Monte Carlo-i Aranybohóc-díjas (2008) csapatának, amely ma Magyarországon a legrégibb és legnagyobb csoportnak számít, túl a cirkusztörténeti jelentőségén, ráadásul a legkevésbé tipikus módon, hiszen ha a mai utazócirkuszok műsorait nézzük, ott egy-két nagyobb létszámú produkció is alig akad.
A vizsgálatoknak tucatjait sorolhatnánk fel, amelyeket érdemes lenne elvégezni, mi itt most egy adott körben jegyzeteléssel rögzített diskurzusok legfontosabbnak vélt elemeit összefoglalva igyekszünk hozzájárulni az adatrögzítés folyamatához. Nemcsak kényelmi szempontok miatt választottuk interjúalanyainkat a kollégáink, az Artistaképző Iskola tanárai közül, hanem az a meggyőződésünk is vezérelt, hogy ide, az egyetlen államilag finanszírozott intézménybe koncentrálódik a probléma megoldásának csaknem teljes felelőssége.
A tanárok (és egy tanítvány) interjúi két kérdéskörben mozognak, melyek közlése előtt egy külső szemléletű nézőpontot ismertetünk. Domonkosné Görög Mária vezető beosztásokat töltött be az elmúlt évtizedekben, például az Oktatási Minisztériumban, 2007 óta igazgatja a Baross Imre Artistaképző Szak(közép)iskolát. A vele készült interjú legnagyobb része globális kérdéseket érint. "A globalizáció térhódítása átalakította a társadalom működését és az emberek gondolkodását....Feltétlenül hibáztathatjuk azokat, akik a fogyasztói társadalom fenntartói, hiszen a média segítségével azt sugallják, hogy 'költs sokat, a magad ura vagy, ne foglalkozz másokkal!' Csupa olyan műsort láthatunk a kereskedelmi csatornákon fő műsoridőben, amikben szó sem esik az értékteremtésről, a munkáról, a kitartásról, a család szeretetéröl. Azt sugallják 'előzz be, győzd le a másikat!' Az erkölcstelenségről nem is szólva. Az önhittség, az anyagiasság lett a mozgató erő, amely felváltotta az ember igazi belső értékeit. A szabadság eszméjét váltotta fel a szabadosság eszméje, ami a vágyak megvalósításának igazolója. A fiatalok egyes csoportjainak a természethez való fordulása, környezettudatos viselkedése az, amitől látok kiutat ebből a kilátástalan helyzetből. Meggyőződésem, hogy ez az irányvonal, amely előtérbe kerül, és kialakulhat az egyensúly, a fogyasztás mértéke és a környezet védelme között. A környezettudatosság egy más gondolkodásmódot hoz magával, ami meggátolja, hogy a világ továbbra is rossz irányba haladjon tovább." 
A vezetőkkel ellentétben a tanárok –az artistákra oly igen jellemző módon– a saját tapasztalataikra építve, célirányosan, az adott kérdésre koncentráltan fogalmazzák meg véleményüket.
I. A család ereje
Ócsai Erzsébet (Böbe néni), az igazgató-helyettes egyrészt az erkölcsöket, másrészt a család összetartó erejét említi fő tényezőként abban, hogy 39 évet dolgozott az akrobataszámukban. Kisgyermekkorában kezdett próbálni édesanyjával és édesapjával, majd öccsével bővült a szám. „Nagyon erősen élt a hivatástudat és a szakmai alázat az artistákban. Minden a produkció sikerének, az előadásnak, a cirkuszi szezonnak volt alárendelve. Pontosan ezek miatt a számok, a csoportok ’élettartama’ is sokkal hosszabb volt – még akkor is, ha a magánéletben komoly problémáik adódtak egymással.
Az artistatársadalom zárt közösséget alkotott, szigorú erkölcsi szabályokkal, és etikai normákkal. A családokban a szülők jobban rajta tartották szemüket a gyerekeiken – persze ez nekünk, gyerekeknek sokszor nem tetszett – de voltak szakmai és erkölcsi elvárások, íratlan szabályok, melyeket kőkeményen betartattak velünk. Szerintem ennek is köszönhető, hogy a mi generációnk odaadóbban élt (él) hivatásának, értékrendjében még megtalálható a nagy elődök hagyatéka.”   
 Az ő csoportjukba sosem került be külső artista, amikor bővítésre került a sor, az új házastárs lépett be, így mindvégig színtiszta családi szám maradt. A majdnem négy évtizedes pályafutása alatt sosem kellett azon izgulnia, hogy valaki elhagyja a csoportot, nem tartott attól, hogy emiatt kiesnek a munkából.
Picard Ferenc 1940-ben, hatévesen lett artista, szintén a családi akrobata számban kapott ilyen fiatalon szerepet. Öcsi bácsi (mindenki így ismeri a szakmában), ahogy idősödött, végigjárta az artistaság minden lépcsőfokát. Kisgyerekként forgó volt, majd középső emberként kellett helytállnia, aztán amikor már testi ereje, ügyessége engedte, tartó emberként szerepelt. Elmondása szerint nagyritkán került be külsős artista a családi produkcióba, és ez esetben az illetőt teljesen úgy kezelték, mintha családtag volna. Befogadták maguk közé, együtt ettek, laktak, éltek. „Nagyon toleránsak voltunk egymással. Első volt a munka, mindent annak rendeltünk alá. Sosem az egyéni érdek számított, volt közös akarat, és azért egy emberként dolgoztunk. Azon, hogy a tudásunk mindig fejlődjön, egyre versenyképesebbek legyünk. Meg is volt az eredménye, hiszen hosszú évtizedekig tartoztunk a világ élvonalába a lábikária számunkkal.”
Manapság, ha egy csoport 4-5 évet képes együtt maradni anélkül, hogy cserélődnének a partnerek, már nagy teljesítménynek számít. „Nekünk könnyebb volt a dolgunk abból a szempontból, hogy mögöttünk állt a családunk –mondja Öcsi bácsi–, ezeknek a gyerekeknek a nagy része, akiket ma tanítok csonka családban nő fel. Sajnos fogalmuk sincs arról, mit jelent az, amikor mögöttem áll az apám, bátyám, milyen az, amikor megvédem a húgomat. Szegények magukra vannak utalva, és ez meg is látszik a viselkedésükön.”
 
II. Vegyes csoportok
A következő interjúalanyaok olyan csoportokban dolgoztak, amelyek vagy az artistaképzőben alakultak, vagy sportolókból álltak össze.
Sályikné Zboray Éva az artistaképzőben alakult 8 Tünde csoporttal nyolc évet dolgozott, 1965-től ’72-ig. A csoport érdekessége az volt, hogy csak lányok alkották. Nagy teljesítmény volt még abban az időben is, ma meg szinte elképzelhetetlen, ennyi lányt egyben tartani ilyen hosszú ideig. „Szerencsések voltunk, mert jól kijöttünk egymással, még vérszerződést is kötöttünk. A csoportvezetőt sorsolással választottuk, a véletlenen múlott, hogy én lettem az. Abban az időben az Artistaképző tanárai nem kérdezték, hogy ki kivel akar dolgozni. Összeválogattak minket egy osztályba, aztán indult a munka. Most szakosításkor megkérdezzük a gyerekeket, hogy kivel akar, kivel nem akar dolgozni, mert lehetnek úgymond kibékíthetetlen ellentétek. Szerintem ennek sincs túl sok értelme, mert egyik hónapban ezzel van jóban, a másik hónapban meg azzal.”
Molnár László olimpikon tornászból lett artista. 20 évet dolgozott luftrekk (nyújtó levegő)számmal. Neki már nagyon meg kellett küzdenie azért, hogy biztosítsa csoportja számára a megfelelő létszámot. A 20 év alatt 22 emberrel próbált, és 15 artistával dolgozott együtt. Több egymást követő év is úgy telt el, hogy tél elején hazaérkezett egy cirkuszi szezonból, majd végigpróbálta a telet az új partnerrel, és tavasszal indult az újjáépített számmal. Annak köszönhető, hogy folyamatosan tudott dolgozni, és nem kellett sok időt kihagynia, hogy a számon belül a legfontosabb munkát ő maga végezte, és csak a „kisegítő munkára” kellett artistákat betanítania. Nem lehetett könnyű mindig megújulni, új partnereket találni, és a számot végig magas színvonalon tartani.
Amikor Molnár tanár úr befejezte artista pályafutását, egy tornászokból álló négytagú csoport vette meg tőle a rekvizitet. Ennek a csapatnak volt tagja Takács Gyula is. Ő mesélt arról, hogy milyen nehezen tudtak együtt dolgozni, élni ők négyen. Sok volt a veszekedés, vita közöttük, néha még azon is összekaptak, hogy hány flockot verjenek le egy-egy szerelés alkalmával, vagy milyen magasra, milyen módon szereljenek föl. Néha még az is gondot okozott, hogy aznap melyik színű kosztümöt vegyék fel. Kár volt, mert nagyon magas színvonalú produkcióval dolgoztak, jó szerződéseket kaptak, fesztiválon is indultak. Sajnos a csoport rövid időn belül mégis szétesett, Gyulának újra kellett szerveznie. Megvette a többiektől a rekvizitet és a szállító járműveket, ő lett egy személyben a csoportfőnök és tulajdonos, új tagokat toborzott, és rövid idő múlva már ismét dolgozhatott. Sokkal egyszerűbb lett minden. Nem volt gond a szerelés körül, még ha voltak is nézeteltérések, hamar elrendeződtek. Erre az időszakra Gyula szívesen emlékszik vissza, de legjobban most érzi magát. Most egyetlen partnere van, duó erőemelő számmal dolgozik, nem kívánkozik már csoportba.
Összegzés: ha értéknek tartjuk a csoportszámokat, márpedig a cirkuszműsorok minősége szempontjából feltétlen annak kell tartanunk, akkor megoldásokat kell találni a rekrutáció kérdéseire, amihez kétségkívül hozzájárulhat a fenti adatgyűjtés kiterjesztése, ill. az ezt követő alapos elemzés.
 


* Dolgozatunk szövegét a Hajagos László készítette interjúsorozat (2009. okt.) alapján, az elméleti koncepció és a történeti összefüggések körvonalazását pedig H. Orlóci Edit kutatási eredményeinek felhasználásával fogalmaztuk meg. A végleges formát az egymással olykor ellentétes álláspontjaink ütköztetésével dolgoztuk ki, mindkettőnk számára elfogadható kompromisszumként. 
[1] Csányi Vilmos: Az emberi természet: humánetológia Budapest, Vince Kiadó 1999
[2]A teljes lista jelen lapszámunknak H. Orlóci Edit: A cirkuszszámok tipológiája 4. rész című írásában található.
[3] Ennek magyarázatát abban kell keresni, hogy egy évvel korábban Lukács Ferdinándot a Mt.112.§.4. pontjába ütköző fegyelmi vétség miatt elbocsátották. Ld.: Magyar Országos Levéltár XIX-I-3-a 535 d. 8775-570/19571105 (érdemes lenne megpróbálni az eset körülményeit kinyomozni).
[4] Itt a minta már ezres nagyságrendben mozogna.
[5] A hivatkozott számok közül szinte valamennyinek él még egy-egy érintett szereplője, akiket szintén érdemes lenne meginterjúvolni.