Forrásközlemények:

 

         - Barnum & Bailey 1901

 

A Hét 1901 218-219. o.

Barnum & Bailey          

 

Sokat hallottunk az amerikai reklámról; arról a derék emberről, aki kopasz fejére nyomtat hirdetéseket; a másik gentlemanról, aki Lady Macbeth e szavaira Mi mossa le a vért kezemről? bömbölve kiált le a karzatról: "a Maypole soap", arról a nyájas urról, aki minden járó-kelő hátára ragaszt egy plakátot, meg arról, aki a felhőkre vetiti a szines hirdetést, s így nem kis érdeklődéssel kellett várnunk Barnumot, akit a reklám apjának szoktak nevezni. Csalódás ért; az, amit Barnum és Bailey a reklám terén nálunk elért, messze elmarad Kertész Tódor, de sőt még Agulár Dávid mögött. Ennyi az egész? kérdi a fővárosi polgár, mikor a szemetes a csöngetéssel együtt, minden lakásba egy kis prospektust dob be. Ezt már a Reggeli Ujság is megcselekedte; Isten nyugosztalja és óvja sorsától Barnumot.

A reklám szó megfejtése nem oly könnyű, mint azt a képrajzolók és falragasztók gondolják. Pszihológia és ötlet kell hozzá; e nélkül a plakát csak annyit ér, mint a vignetta boros üveg nélkül. És persze tartalom is kell a palaczkba: foglalat, amely a falragasz nyitotta perspektivát betölteni képes. Ennek a kitalalásán sok jobb czélra született főt törtek, sőt egészen eltörtek, jóllehet az aktus nem mindig a mondd ki az igazat következménye volt. A Barnum reklámja tulajdonképen hatványozott hirharang: azt hirdeti, hogy Barnum tud reklámot csinálni. Azaz reklámot csinál a reklámjának, amely végre megjelenve mindjárt pro primo csalódást okoz. Avagy nem csalódik-e az, aki a szemetes révén becsempészett kis reklámot elolvassa? Szakállas asszony, gummi ember, kardnyelő fakir stb., mi ez a mi rekordjainkhoz képest, ahol minden gyermek jól ösmeri a körszakállas szegedi jósnőt, ahol a fakirok nemcsak a kardot, de egész Ős-Budavárát elnyelték, ahol a közéletnek X gummi embere van, akiknek bőre Budapesttől Rátótig nyulik.

Ha a sátorvárosnak csak ennyi a tartalma, akkor baj van a kréta körül. Pedig a mindentudó verebek már is azt csiripelik, hogy egyéb sincs a a waggonokban s még e verebeket se lehet nagy dobbal megfogni: el fognak repülni a belépő-jegyet áruló pénztárak fölött. Egyáltalán: a czirkusz mint intézmény nem érdemli meg, hogy a pausálé magaslatáról itéltessék meg. A czirkusz csak olyan foglalkozás, mint bármely más, azzal a különbséggel, hogy nagy állatismeretet, tudást, erőt és ügyességet kiván meg, csupa olyan kvalitás, amelylyel másutt könnyebben lehetne boldogulni. A Schumannok, Renzek, Fillisek a manége porát megnemesitették: volt társadalmi pozicziójuk; így James Fillis az orosz czár bizalmas embere lett és - ezredesi rangban - az orosz ekvitáczió parancsnoka. A tudás hidja elég széles arra, hogy a czirkuszt a Kremllel összekösse s ha valaki e hidat fölégeti, többnyire a czirkuszban és nem a Kremlben marad. S ha valaki a manége homokját ugy használja fel, hogy port hint vele a világ szemébe, csak elrontja azt, amit elődei nagy fáradsággal megteremtettek: a clown-világ eltörlését.

Ha manap a szinházak idegesek a czirkuszokkal szemben és a saját kenyeröket féltik tőle, nem azt mutatja, hogy az izlés durvult el, hanem hogy a manège élete fejlődött. Kiváncsiak lettünk az állattanra s kutatni kezdtük ama törvényeket, melyek az emlősök lelkében lakoznak s amelyek csak oly örök igazság, mint az emberi elme törvényei. A természettudományi alap megteremtését ez is előmozditja s így nincs benne semmi szégyen, ha valaki ép ugy tapsol a percheron-méneknek, mint Solymosi Eleknek. S ha művészet az, mentül többet kiváltani a saját lelkünkből, kétakkora az: ez eredményt más lelkekkel elérni. S ha e lélek állati, a siker még inkább hatványozódik. Ime rövid vonásaiban a czirkuszélet tengelye, amelyet pedig forgat: az erő, a kitartás, a szorgalom és az ambiczió. Ez a gépezet, ugyebár, korrekt s ha utai nem is visznek magasra, mégis tiszteletre méltóak. De hát melyik az a művészember, aki nem alacsonyabb kurzuson értékesiti geniejét, mint a mennyire maga becsüli? a Primadonna dehogy csinálná ugyanazt az életben, mint a szinpadon, az iró dehogy küzdene tárczában, mikor a nagy konczepcziók forognak agyában. De a "középszerüben nagynak lenn", a középszerüségnek különös varázst és erőt ád, emellett az örök pikantériát, amely a közönséget vonzza.

Ez alapfeltételeket a reklám nem nélkülözheti s aki e szabályok alkotta parallelogrammot papirral akarja kitölteni, ugy fog csalódni a közönségében, mint az ő benne. Barnum bécsi kudarczának itt az "elásott kutyája". Amit ád, nem czirkusz, nem is művészet, hanem massza, magyarul tömeg, amely szó veszedelmesen közel áll a csődtömeghez. A nagy anyaghalmaz bizonyára hat; körülbelül ugy, mint az életveszélyes tolongás vagy a szédületes orom a neuraszténiás emberre. De hogy akár a lóidomitás terén, akár az állati élet törvényeit mutató legutóbb keletkezett érdekes keresztezési kisérletekben (mint a párisi Jardin des Plantes), akár az erővel párosult ötlet valami sajátos megnyilatkozsásában olyan eredményt mutatna föl, ami a tudóst, vagy az intelligensebb elemet érdekelné, az egész prospektustól és plakátbirodalomtól hiába vártam. Barnuméknál senki sem törte rajt a fejét; példa rá az a derék amerikai, akinek a fején köveket törnek, még se pattan ki belőle egy hajszál sem. Pars pro toto.

Ilyenformán abból a nagy népvándorlásból, amely a Tattersallon végigvonult, haszna legföljebb - ha lesz - Barnumnak, továbbá a hust szállitó Vámos és Brust uraknak, meg a fővárosi kövezetvámszedő bizottságnak lesz. Ez az egyetlen nyom, amely utána marad. És hova vezet? Ki tudja. A poklok utja az elhatározások köveivel van kirakva, Barnuméknak pedig erős elhatározásuk minél több pénzt összegyűjteni. S hogy az utjok jól ki vagyon kövezve, mutatja a fővárosi adóhivatal, mely 1985 korona kövezetvámot számitott fel nekik.

                                                                                                        Délibáb

 

Magyar Nemzet 1901.03.16.

Szinház és czirkusz.

 

A budapesti szinházak igazgatói együttes akcziót inditván, arra kérték a fővárosi tanácsot, hogy a Barnum-Bailey czirkusznak ne adjon engedélyt a mutatványokra, vagy, ha már adott két-három hétre, hát semmi esetre se hosszabbitsa meg. Indokolásul azt hozzák fel, hogy a czirkusz nagyon fog ártani a szinházaknak, melyeket "hivatásuk" teljesitésében gátol meg.

Az ugyan nem preczedens, a mi a szomszédos Bécsben történik, de okulásul fölhozhatjuk, hogy az osztrák fővárosban éppen a Barnum-czirkusz vonzóereje következtében a szinházak válsággal küzdenek, sőt a Colosseum, már t.i. a Blasel ur Colosseuma romokban hever.

Ezzel az akczióval is csak az bizonyult be, hogy a vén Akibának igaza van. Nincs uj a nap alatt, különösen pedig a szinházaknak a czirkuszok ellen való harcza éppen kétezer esztendős, ha ugyan nem több. Nemcsak a Blasel ur Colosseuma, de az igazi, a római is rom. De mielőtt azzá lett volna, ő is tönkretett egy pár római szinházat. Sőt már jóval előbb, hogy a Flaviusok a Colosseumot fölépitették, Cicero, ez a rideg ügyvéd és tanácsatya azt panaszolja valamelyik episztolájában, hogy a czirkuszi mutatványok elcsábitják a népet a szinházaktól. Jobban mondva, az igazán költői élvezettől. Vagyis még jobban, azaz magyarán mondva, a régi római szinházak is hangoztatták azt, a mit a mieink, hogy meg vannak akasztva hivatásuk teljesitésében.

Első tekintetre talán furcsának tetszik, de bizony veszedelmesen hasonló átalakuláson megy keresztül a mai közönség izlése. Az átalakulás majdnem ugyanaz, mint kétezer évvel ezelőtt. S hogy ennek ki és mi az oka, az olyan mélyen fekvő ok, hogy pár sorban nem lehet elemezni. A szélsőségek most is épp ugy eloszlanak, mint akkor. Nagyobbodik a gazdagság, nagyobbodik a nyomorult szegénység. A középosztály pedig fogy. A nyomorult szegénység most is fölvonulásokkal kezdi követelni a "panem"-et, s ha Budapest lenne a világ közepe, ha ide harácsolnák össze a földgömb kincseit, mint hajdan Rómában, bizony megkövtelné a panis mellé az ingyen circensest is.

Igy azonban ez utóbbi csak a gazdagok kiváltsága. Éppen a gazdagság emelkedésével, a fényüzés raffineriájával jár együtt, hogy a nagyközönség fény, pompa, látványosság után törekszik s nem elégiti ki többé a tiszta poézis. Ezzel számoltak a régi Róma szinigazgatói, mikor kötéltánczosokat léptettek föl s az akkori közönség elszaladt abból a szinházból, a hol csak Sophoklest adták. Számolnak a mai direktorok is, vagyis nem csak a falakon kivül vétkeznek, hanem a falakon belül is. Ez azonban oly kölcsönhatás eredménye, hogy nem lehet tudni, ki benne a nagyobb bünös. A közönség-e, mely látványosságot, fényes kiállitást akar, vagy pedig a direktorok, a kik egyenesen hajhásszák a közönség kegyét s a szinpadon betétnek hastánczot, arab komédiás-csapatot, Saharetet, hat kicsi gésát szerepeltetnek. A mi két  évtized óta némely szinpadon történik, az nem szinmüvészet, hanem czirkuszi mutatványokkal elegy valami.

És hogyha a szinházak eltértek a hivatásuktól, ha egyszer a szellemek föl vannak idézve, akkor nagyon nehéz tölük szabadulni. A Barnum-czirkusz idejövetele és létjoga csak kicsucsosodása a közönség alaposan megváltozott izlésének s a gyökeres orvoslása, az alapos védelem nem az olyan mulékony intézkedésben rejlik, hogy a Barnum-czirkusztól vonják meg a mutatvány-jogot. Ám vonják meg, mert a szinházaknak csakugyan árt, de azután jöjjön a nemesebb, nagyobb elhatározás, a közönség izlésének regenerálását czélző akczió. Mely azonban csak kitartó munkával, hosszabb idő multán fog sikerülni, mert a közönségnek éveken át megromlott izlését nem lehet kis eszközzel s egy szempillantás alatt megváltoztatni.

 


Vasárnapi Ujság  14. szám. 1901. 48. évfolyam
A reklám nagy mestere Budapesten

Fővárosunk lakosságának érdeklődését nagyban felköltötte a Barnum és Bailey-féle czirkusztársulatnak beköszöntése Budapesten. Száz- meg százféle képes hirdetés látható Budapest legnépesebb utczáin, a kirakatok és üzletek ablakaiban.

Ötven év óta járja ez a vállalat a világot, mindenütt bámúlatot keltve rengeteg anyagkészletével és személyzetével, törpéivel, lovaival, idomított vadállataival, kocsijaival, sátraival, villamos berendezésével, ma egyik városban tartva előadást, holnap a másikban kettőt s a közbeeső éjen nagy darab földet utazva be. Ez természetesen csak úgy lehet, hogy a legszigorúbb rend és fegyelem uralkodik a társaságában. Ezenfelül mindent házilag kezelnek. A társulat minden tagja az igazgatóságtól kapja ellátását, kivéve azokon a helyeken, a hol a társulat huzamosabb időn át szándékozik működni s a hol vendéglőkben szállásolják el őket.

Rövidebb időzéseknél azonban egész kis várost rögtönöznek a magukkal hordott fehér sátrakból. Mindenekelőtt a konyhasátrat ütik fel, egy valóságos monstrumot, mert nem kevesebb, mint 600 embernek kell benne az asztaloknál elférnie. Naponta háromszor étkeznek s a vállalkozó minden egyes terítékért 60 krt kap az igazgatóságtól, oly olcsó árat, a melyért csak a tömeges ellátás mellett lehet jó és izletes étkeket adni s a mellett hasznot is húzni. A rendkivüli forgalomról fogalmat nyujthat az, hogy naponként 2700 különböző terítékre kell tálalni, s kenyeret és kávét nem ritkán éjjel is adni. A kiszolgálásra 60 pinczér, 10 szakács és ehhez való segédszemélyzet szükséges. A sütőkemenczék külön kocsiban vannak elhelyezve, melyekben egyszerre 1600 font hús készíthető el. Tüzelésre gázt használnak. Nagyon természetesen ekkora mennyiség felszeletelése alig volna lehetséges a nélkül, hogy a felszolgálásig ki ne hűljön. Ennek megakadályozására a konyhasátorban óriási vaslemezű asztal áll, melyet folytonos gőzfűtés tart melegen.

Nézzük most, milyen számmal van a működő személyzet a Barnum és Bailey-féle vállalatnál. A működő személyzetet nem tekintve, a folyó ügyeket 32 irodasegéd, 14 könyvvezető és pénztárnok, 50 szolga, 120 jegyszedő, 15 ellenőr, 55 pinczér, 65 vasutas, 50 kocsis, 200 sátorcsináló, 75 lovász-legény, 60 állatfelvigyázó, azután egész sereg szakács és felszolgáló, 30 ügynök stb. végzi. Csodálatos, hogy ily nagy szervezet mellett, a melynél körülbelül félszáz ember foglalkozik állandóan bevásárlásokkal, pénzkiadásokkal, hogyan lehet elérni, hogy egyetlen fillér se fordíttassék jogtalan czélokra. Pedig a dolog egyszerű. Minden elküldött táviratot másolattal s minden bevásárlást nyugtatványnyal kell igazolni. S a könyvvitel és a bejegyzések olyan pontosak, hogy Bailey úr minden hirdetőlapot ellenőrizhet a nyomdától a kifüggesztés helyéig; tudja minden egyes reklámképe kifüggesztőjének a nevét, minden egyes hirdetmény helyét. Különben is ő  a lelke az ezerfejü üzleti vállalatnak; ő tervezi az utazásokat, szervezi a személyzetet, az artistáktól kezdve az utolsó munkásig; ő vásárolja a lovakat, tartja számon a szerszámokat, rendezi be a villamos világitást, tervezi az óriási sátrakat, kocsikat és díszhintókat s vásárolja az állatokat gyűjteményeibe. A mellett ír és levelez. Naponta mintegy száz táviratot kap és küld szét, habár e czélra mellette külön sajtóiroda működik, melyben a legkülönbözőbb hirdető-lapok, röpiratok, sőt egész könyvek készülnek s a hol a gyors- és gépírók egész sora foglalkozik állandóan, majd szerződés-mintákat fogalmazva, majd meg útirányokat állapítva meg, vagy vámügyekben intézkedve.

Természetesen minden út menetrendjét már hónapokkal előbb részletesen áttanulmányozzák. Három-négy héttel a társaság megérkezése előtt már egy reklám-waggon jelentkezik a rendeltetési helyen. Ez a reklám-waggon egyike a legkülönösebb amerikai találmányoknak. Teljesen hófehér, óriás nagyságú s minden gyorsvonathoz hozzácsatolható. Húsz-harminc ügynök és munkás érkezik vele s a vasúti kocsi el van látva mindennel, a mi a hirdetésekhez szükséges. Még a csirizt is ott főzik, melylyel az óriási képes hirdetéseket az utczasarkokra felragasztják.

Egy éjen át aztán minden készen áll. Következő reggel már előállnak a bérelt kocsik megrakva falragaszokkal, ecsetekkel, csiriztartókkal, hogy eláraszszák az utczákat az előleges hirdetésekkel. Erre aztán visszatérnek a munkások  lepihenni a vasúti kocsiba, melyen vezetőjüket is takarosan berendezett iroda várja, hogy másnap már tovább menjenek a legközelebbi vendégszereplés helyére.

A Barnum-Bailey-féle társulat más hasonló élelmesség mellett is kivívta magának Amerikában a "nagy erkölcsös" nevet. És méltán, mert a 46 §-ból álló házi-kódex rendkívüli szigorú intézkedéseket foglal magában a társulat belső életére nézve. A szabályok nagy gondot fordítanak a társulathoz tartozó tagok tisztességes megjelenésére és jó hirére; verekedés, részegeskedés, nagy összegekben való játék kemény pénzbüntetés vagy rögtöni elbocsátás terhe alatt tiltva van köztük, ép úgy a tisztátalan, vagy hanyag öltözködés is. Kiemeli egy paragrafus, hogy minden művész tartozik a társulat  méltóságát azzal is megóvni, hogy előadásokon és az utczán választékos tiszta öltözetben jelenjék meg. Tiltva van az alkalmazottaknak a társulat helyiségeibe szeszes italokat hozni, vagy ott tartogatni s jellemzi a térrel való gazdálkodást az, hogy székek, zsámolyok is száműzve vannak a készletből, így a tagok kénytelenek bőröndjeiken ülni, ha csak tábori székeik nincsenek.

Máskülönben igazi humánus szellem nyilatkozik a házirendben. A 2. § hangsulyozza, hogy minden szerződött tagnak tudatával kell birnia azon veszélyeknek, melyekkel hivatása jár, s nem szabad azokat könnyelműen előidéznie. Viszont azonban a koczkáztatásért igen jól fizetik a tagokat, kik, ha velök baleset történik, vagy állataik megsérülnek, méltányos segélyezésre is tarthatnak számot. Ez értetheti meg aztán, hogy a társulat napi rendes kiadása megüti a 30,000 koronát.

Az üzleti fortély ezerféle fogásairól nem is szólunk, melyek csak egy amerikai agyában foganhatnak meg. Maga Barnum, a "humbug királya" beszéli, hogy miként szerzett egy fehér elefántot a berlini állatkert számára. A fehér elefánt hazájában, Siamban tudvalevőleg szent állat, melyet közönséges halandó meg sem közelíthet. Ezért Barnum egész hadicselt koholt ki. Tudta, hogy éjjelenként itatni viszik a szent állatot a patakhoz. Terve kész volt. Nehányadmagával lesbe állt a holdvilágos éjjelen, ellátva jó kétcsövű puskával, egy üveg chloroformmal s egy hordó más folyadékkal, melynek rendeltetését később tudjuk meg.

Alig közeledett az állat-óriás, melynek hátán vezetője, a mahont ült, agyarán pedig nagy aranykarikák csillogtak. Barnum és társai előugrottak a lesből, s míg a holtra rettent vezetőt mellére szegzett fegyverrel kényszerítették hallgatásra, egyikök a chloroformos üveggel az állat ormányához lépett. Az állat megremegett, nagyot horkant s aztán elkábúlva lerogyott a földre. Most a titokzatos folyadékra került a sor, mely nem volt egyéb, mint fekete festék. Ezzel gyorsan bemázolták az állatot úgy, hogy pár percz alatt tökéletesen feketévé változott és senki sem sejtette volna benne a fehér elefántot, így háborítlanul elszállíthatták a hajóig.

A dolog csattanója azonban most következik. Berlinbe megérkezvén, természetesen újra fehérre kellett volna mosni az állatot De ez nem sikerült, bármennyit mosták, dörzsölték is. Órák hoszszáig tartó munka után is csak annyit tudtak elérni, hogy az elefánt színe feketéből szürkévé változott, fehér színét azonban soha sem kapta vissza. Nem ám, - teszi hozzá Barnum, - mert a folyadék, melylyel bekenték, egy általa feltalált bajuszfestő szer volt, melyet úgy akart volna elkészíteni, hogy tetszés szerint lemosható legyen. A dolog azonban nem egészen sikerült, mert mint a mondottakból kitünik, e helyett olyan szert talált fel, mely többé el nem színteleníthető.

Ilyen reklámokkal dolgozik az agyafúrt amerikai, kit most először lesz alkalmunk látni Budapesten.