Almássy Balázs: Cirkusz az irodalomban 5. rész
Szép Ernő: Két kezdő bohóc
 
A Városliget világa „mély és olcsó költészetével” a századvég idején vált a szórakozni vágyó fővárosi családok sétáinak megfizethető célpontjává, s népszerűsége, gyors elérhetősége miatt, a kéregvasút átadása után csak fokozódott.
 
Az 1873-ban megszületett Budapest egyik közparkjaként egyben a közszórakoztatás helyszínévé is megérett az évek során. A Városliget egész napos programot kínálhatott a szabadnapjukat töltő kispénzű szülőknek és gyermekeiknek is: a közös élményeket egy alapos úszással kezdhettük, majd a Széchenyi fürdőből kijövet első állomásunk a Panoptikum lehetett, ahová betérve egy kis borzongás kedvéért a düsseldorfi rémet vagy Matuska Szilvesztert láthattuk viaszbábuként. A sörsátrakat elhagyva, sóspereccel a kézben, mindenféle látványosságot hirdető bódék és sátrak csalogattak magukhoz minket „sziámi ikerpárt, törpecsaládot, óriás asszonyt, kutyafejű embert” ígérve. Az Angolpark mára műemlékké nyilvánított hullámvasútjáról leszállva – még mindig szédítő élményének hatása alatt – a hétvégét állatkerti látogatással vagy a „Beketow” Cirkusz egyik előadásával zárhattuk, s már el is múlt a vasárnapi délután.
 
Ezt a világot leginkább Molnár Ferenc Liliomából vagy Szép Ernő regényeiből, novelláiból ismerhetjük.
Szép Ernő különösen is sokszor szeretett megmártózni ebben az „emberiségfürdőben”, hogy aztán a rátapadt élménycseppeket egyik-másik novellájába, regényébe csepegtesse bele.
Ilyen írás a Két kezdő bohóc is, melyet Réz Pál az általa összeállított 1985-ös Szép Ernő-válogatáskötet[1] címadó novellájául választott.
 
A novella jól szemlélteti a cirkuszi előadások össztársadalmi befogadáskészségének lehetőségét. A két fiatal, kezdő bohóc rövid játékának megtekintése lehetőséget ad Szép Ernő számára egy századfordulós Népliget-anzikszra is: „ A ligeten keresztül vitt az utam (…). Mondom, dolgom volt arrafelé, csak egy percre állottam oda azt a két friss bohócot hallgatni. Lócán állottak az út szélin, a Csudák Birodalmához címzett gipszbódé előtt.” A liget gipszpalotái, festett csodái, olcsóflitteres kosztümjeinek világa a szegény emberek kedvelt kikapcsolódási helye volt.
 
A közönség „vagy egy tucat gyerek, és a gyerekek háta mögött két darab idős asszony és vagy négy férfi, kiket könnyű gyűjtőnévvel szegény embereknek említhetek.” Ők azok, akik a novella előrehaladtával külön is jelentőséget kapnak az által, ahogy meglátjuk, hogy a különböző tréfák kiknél aratják legteljesebb sikerüket.
 
Az előadott szám egy humoros beszélő jelenet, melyben az egyik bohóc épp lefejezni készül a másikat, aki a kivégzést különböző apró-cseprő közbevetésekkel egyre csak kitolja, egészen a slusszpoénig. Szép Ernő novellájának külön is egyik értéke, hogy a cirkuszi produkciók szereplőnek játékán átsütő életörömre is kitér: „Ők maguk is elnevették egypárszor már a beszédet, kezdők még. Fiúk. Jókedv van bennük.”
 
Öltözékükről, kinézetükről megtudjuk, hogy „Az elítéltnek két vastag, fekete ránc van a homlokára festve, a füle lila színű, a szemhéja be van meszelve s az orra is, csak az orra hegyére van egy piros poloska pingálva, hosszú lábakkal. A bajusza helye s az álla is el van meszelve s telirakva zöld pontokkal. Fiatal gyerek, húsz esztendőre taksálom. Bőséges pepita frakkban van, a térdénél van egy óriási piros posztógombbal összegombolva. .Nadrágja civil nadrág, cipője tornacipő.” Arra a kérdésre, hogy a pepita frakk miért válhatott már akkor a bohóc elengedhetetlen jelmezévé, könnyen választ kaphatunk, elég csak a Charlie Chaplin által megformált Csavargóra gondolni. Az egykor elegáns, de mára lehordott drága felöltőt, zsakettet, szmokingot viselő alak, a vele össze nem illő kitaposott cipővel, foltozott nadrággal és sétapálcájával már látványában is a jobb, boldogabb élet igényéről még le nem mondott, a szerencsés fordulat felé még bizakodva tekingető ember benyomását kelti. S ki látott már olyan bohócot, aki a pofonok, fenékbe billentések után nem állt újra fel? S ki ne szeretne ilyen derűs, felhőtlen életfelfogással rendelkezni? Ezt az életigenlő, „csak azért is” hozzáállást erősíti a ruha is. Ráadásul a két auguszt szegényes öltözékének mímelt eleganciájával rokon az egyik, zsakettruhás néző eleganciája is: „(…) zsakettben van, ezen a kutya júliusi napon, fekete zsakettben és keménykalapban, ennek a keménykalapnak a karimája széles és egész vízszintes. Az egyik cipőjében világos madzagból van a pertli. Imádom ezt a borotválatlan, foszlott ingű, nikkel óraláncú zsakettes férfit. Ennek az egész élete egy folytonos ünnepélyes alkalom, mert ez mindig zsakettben van. Ismerik az ilyen zsakettes szegény embert? Én ismerem, én imádója vagyok (…).” Talán ez a folytonos és csiricsáré ünnepélyesség az első, ami egy bohócról eszünkbe jut, ha emlékezetünkbe idézzük.
 
A cirkuszi előadások némajátékai, tréfás jelenetei a commedia dell’arte hagyományaiból merítve a jelmezeket, a sminkelést is jelentéssel ruházták fel. Fiatal bohócaink közül az elítélt „orra hegyére van egy piros poloska pingálva, hosszú lábakkal”. Miért pont poloska, miért nem borvirágos vagy vörhenyes orr? Ebben a szegény városligeti közegben, akikből a közönség verbuválódott, a poloska mindennapos vendég, s a poloskával sújtott, „kivégzendő” bohóc viszketegség miatti sopánkodása, okvetetlenkedő finomkodása, percekkel a beígért vég előtt, így még inkább önfeledt kacagásra készteti a sorsazonossággal sújtott nézőit: „– Viszket az orrom. Legyen olyan szíves, fiatalúr, vakarja meg. – A két idős asszony nevet legjobb ízűt.”
 
Hasonló jelentéstöbblet lehet a sminkben is a maga piros-fehér-zöld színhármasával: „A hóhéron sincs semmi különös (…) Képe szintén zöld, piros és fehér.” Mennyi aktualizálható (és aktualizálódó) kód rejtőzhet egy egyszerű sminkelésnél is, ahol az egyik bohóc hóhér, a másik pedig áldozat.
S mi történik ezután: „Lesújt a bárddal oly erővel, hogy ő maga is leejti a fejét egész az elítéltnek az ülepéig, igen, mert az elítélt a bárd sújtása közben hátrafordult egész testével, és a bárd simán lecsúszott az ülepe mentén, és a hóhér bámész feje ott marad az ülep előtt, odaszagol és rosszallólag húzgálja az orrát, úgy néz a közönségre:
– Ez egy teknősbéka, frász törje ki. Behúzta a fejit a nyakába.”
 
Szép Ernő műveiben jelenlévő részvétet az irodalmi elemzések gyakran emelik ki.[2] Az 1936-ban megjelent elbeszéléskötetének egyenesen már ezt a címet választotta: Szeretném átölelni a világot.[3] Íróként, költőként igyekezett mindig a kisemberek felé nyitni, s a szenvedő gyermekek, a társadalom perifériájára szorult bohémek és félvilági figurák éppúgy megértő társra lelhettek benne, mint az ifjúkori álmaikat sirató felnőtt férfiak vagy boldogtalan cselédek. Szép Ernő az irodalomba beemelt egy olyan réteget s vele együtt egy olyan gondolkodást és életstílust is, melynek képviselői a korabeli Ligetben, az „Élet majálisában” keresték a boldogulásuk és szórakozásuk lehetőségét. Akárcsak a két kezdő bohócunk.
 


[1] Szép Ernő: Két kezdő bohóc, Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp., 1985.
[2] Purcsi Barna Gyula: Szép Ernő, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1984, 52-56. o.
[3] Szép Ernő: Szeretném átölelni a világot, elbeszélések, Budapest, Athenaeum, 1936.