Almássy Balázs: Cirkusz az irodalomban 7. rész

Pálffy Gyula: Proletár dekameron

„Emberség dolga szánakozni azokon, kiket balsors sújtott; és ámbátor ez minden embernek díszére válik, mégis legfőképpen azoknak tartozó kötelességök, kik már maguk is vigasztalásra szorultak, s másoktól vigasztalásban részesültek”1- ezzel a mondattal kezdi Boccaccio a Dekameront, s a hét hölgy és a három férfi tíz napig tartó elbeszéléseikkel nemcsak a pestisjárvány miatti bezárkózás és összezártság kellemetlenségeit oldották, de megajándékozták a világirodalmat egy új műfajjal, a novellával is.

Azóta nemcsak az új műfaj, hanem maga a műcím is önálló életre kelt, s rendre-sorra használják a szórakoztató, sikamlós, frivol gyűjteményes elbeszélések megjelölésére is Jókaitól Hašekig, de gondolhatunk Nagy Olga néprajzgyűjtéseinek Parasztdekameronjára, vagy akár Pálffy Gyula könyvére, a Proletár dekameronra2 is.

Mi a közös ezekben a művekben: a fortélyos, a kopé, a vagabund főszereplő, akinek hőstípusát az irodalomtudomány újabban az angol trickster szóval jelöli.

Pálffy Gyula professzor emeritus, nyugalmazott nemzetközi hírű mellkassebész-professzor orvosi ténykedése után elhatározta, hogy közel nyolc évtizednyi életélményét, mely a világtörténelem egyik legzajosabb, legfordulatosabb, legkegyetlenebb s egyszersmind legbizakodóbb időszakát fogja át, nem zárja magába, vagy nem száműzi a vasárnapi családi délutánok azon programpontjai közé, mely a családtagokat szakadt fotóalbumok fölé görbíti, végtelenül hosszú s nehézkesen döcögő visszaemlékezés meghallgatására kényszerítve, hanem a legkézenfekvőbb, de egyben a legnagyobb bátorságot és állhatatosságot kívánó megoldáshoz nyúlt: leült és megírta, megírja mindezeket. Így született sorban a Rozehán Neti, a Proletár dekameron, a Gaudeamus, s legutóbb a Kopogtat a világvége kötete a pécsi Pro Pannonia Kiadó gondozásában.

Vizsgálódásunk szempontjából azonban a Proletár dekameron című regénye az érdekes, hisz főszereplőjének kalandjai a cirkusz világába is betekintést adnak. Cserkás Ferkó, mint egy Tyll Eulenspiegel, egy Svejk vagy egy Kakuk Marci, a sors minden nehézsége és csapása ellenére sem veszít a humanizmusából, még ha a környezete, sőt az egész világ meg is felejtkezik olykor az emberségről.

A regény tíz stációban, azaz fejezetben beszéli el Ferkó fordulatos életét, már ezért is jogos a dekameron, mint címadás, a fordulatos, pikáns cselekményszövés pedig önkéntelenül is csak erősíti a reneszánsz művel való párhuzamba állítás indokoltságát.

A címbeli proletár jelző utalhat arra a társadalmi világszeletkére is, amelyben mozog a főszereplőnk, mert bár ügyvédek, jegyzők, orvosok is megfordulnak Cserkás Ferkó mindennapjaiban, de inkább csak belekarcolnak, mintsem hogy tevékenyen beleírnának a történet szövetébe.

A narratív alapszerkezet, akárcsak a többi trickster-archetípusokat felvonultató regényeknél, könnyen átlátható: a szereplőt a sors szeszélye szerencsés események és csapások, megpróbáltatások szüntelen körforgása elé állítja, ám miközben a rászedett és rászedő szerepköröket folyamatosan kénytelen váltogatni, mégis mindig megmarad a kedves, rokonszenves, szeretetreméltó hős kategóriáján belül, akárcsak archetipikus rokonai Hermésztől Lúdas Matyin át Chaplin Csavargójáig mindenki. ”Innen, az ő világukból, 'némileg' más képet mutat a rendes emberek társadalma: innen nézve a szűz is lehet mocskos, s a céda makulátlan. A képmutatás köntösei miszlikre foszlódnak, az ájtatos külsőségek mögül riasztóan tárul föl a szenny. (…) Az ő világukban mindenkire süt a nap, a bor felséges zamatú, s az élet nagy tragédiáját lazítja a szerelem, az élet legnagyobb adománya.”3- írja találóan Czine Mihály Tersánszky világáról szólva, de akár Pálffy Gyula könyvére is vonatkoztathatnánk a megállapítását.

Cserkás Ferkó hányattatott élete fordulatosságával valósággal magát a XX. századot példázza: a századfordulón jött a világra, de hamar elhagyott gyermek lett, később falu árvájaként segédbojtár, majd biztos megélhetésre szert tevő vándor budipucoló, aztán cirkuszi alkalmazott, utána kórboncmesteri segéd, majd házicseléd és utóbb falusi mindenes. Élete egy szakaszában tehát az Arizona Cirkusz alkalmazottjaként járta az országot. Mit jelentett a cirkusz a századforduló szegény sorsú emberei számára? „A kiszakadás egyetlen lehetőségét talán a cirkusz, a mutatvány, a súlytalanság állapota ígérheti.”- fogalmazta meg Rónay László 1983-as tanulmánykötetében4. S valóban Ferkó számára a cirkusz egyszersmind a társadalmi felemelkedés, s egy új létminőség: a művész kategóriájának az elérését is jelentette, ahogy azt a szerző is érzékelteti – némi iróniával – a tartalomjegyzékben is: ”Ötödik stáció; melyben Cserkás Ferkót „művészi” pályára sodorja a sorsa és az Arizóna cirkuszhoz szegődik.”5

A lét szenvedését és örömét művészi módon interpretáló intézmények: színházak, operák, múzeumok a falusi emberek számára beláthatatlan távolságban voltak, s a vándorcirkuszok időnkénti megjelenései jelenthették egyedül a községbe alászállt fentebb stílű kultúra megtapasztalását6. A regény a cirkusz kadarkúti fellépése kapcsán plasztikusan ragadja meg azt a falusi emberekre jellemző befogadási élményt, ami az előadások alatt érzékelhető lehetett ekkor: ”A cirkusz porondját körbe-körbe derékmagasságú bakok választották el a közönségtől. A sátor tetejéről mindenféle kötelek és kötéllétrák lógtak le különböző állványokhoz. A zenekar tagjai, akiket már látott a hirdetőszekéren, már ott álltak a sátor túloldali bejáratánál. A bejáratot vörös függöny fedte.

Annyi volt itt a látnivaló, hogy Ferkó egy pillanatig sem unatkozott. Valami fennkölt érzés töltötte el egész lényét. Itt most valami olyan nagy dolog következik az életében, amit Prépostpusztán, Simongáton el sem tudtak képzelni. (…)

Egyszer csak felharsantak a trombiták, dobok és a csodálatos dallam fülsiketítően feszítette szét a körsátrat. Kis idő után, a bejárati függöny mögül kilépett egy cilinderes frakkos úr vörös csokornyakkendőben. Ilyet Ferkó egyszer régebben egy tépett, zsíros, gyűrött papírlapon látott, amit gondosan kisimogatott és nagyon megcsodálta, hogy ilyen létezik. Most itt van az úr a valóságban. Az volt a szerencse, hogy ezt a csodát gyér lámpafénynél és elég távolról szemlélhette Ferkó, mert különben láthatta volna, hogy ez az öltözék kopott, pecsétes, a kabát ujja és a nadrág szára már kirojtozódott.”7

Az Arizona Cirkusznak a Ferkóénál kicsinységükben és kopottságukban is összehasonlíthatatlanul csillogóbb világa annyira magával ragadja a fiút, hogy leszerződik hozzájuk kocsisnak és lóápolónak, s velük járja két évig tavasztól őszig az ország falvait és kisebb városait. A szerző külön kitér azokra a kötelezettségekre, amiket egy-egy előadás megtartásakor szükséges volt megtennie a cirkusz vezetőjének: ”Rekettyési Rózencweig Szaniszló cirkuszigazgató úr (…) jól ismerte az úti célt, a bejárandó országrészeket, (…) Így aztán egyenesen a vásártérre hajtottak.

Leállt a kocsisor és a fogatokkal igyekeztek körbezárni egy területet, amit birtokba vettek.

Kis pihenő után a direktorné a szokásos főzéshez kezdett, az igazgató úr és Ramóna pedig a városházára mentek, hogy a vásártéri helyfoglaláshoz és a cirkuszi előadásokhoz engedélyt kérjenek. (…)

Nem volt szerencséjük a hivatalban, mert nem volt már bent a jogosult aláíró, de azért nem tágítottak. A direktor elővette a belső zsebéből a megsárgult újságlapot, kihajtogatta és mutatta az egyik fiatalembernek, hogy külföldi újságokban is méltatott világhírű Arizóna cirkuszról van szó, nem pedig valami kíntornász csepűrágókról.

Ramóna is erősített. Meresztgette a szemeit a fiatalúrra, kihúzta a mellkasát, hogy formái jobban elődomborodjanak és egyet-kettőt riszált is a csípőjével.”8 Így kezdődött kaposvári fellépésük, s ugyanez a szertartás ismétlődött meg mind ahányszor, ha engedélyekért folyamodtak.

A regénybeli Arizona Cirkusz bizony a vándorcirkuszok között is csak a kisebbek közé tartozhatott, de a társulat mindennapjait megragadó részek a regény legnagyobb erősségei közé tartoznak. S ahogy Cserkás Ferkó budipucolóból Cserkafalvi Arnold művész úr lesz az idők során, csak igazolni látjuk Rónay fentebb már idézett észrevételét a cirkuszról, mint a kiszakadás egyetlen lehetőségéről.

Sokszor az az érzésünk támadhat, mintha Tersánszky Józsi Jenő A repülő család című regényének intertextuális terébe lépnénk. Ott is láthattuk, hogy micsoda megbecsülés övezte a falusi emberek körében a cirkuszi alkalmazottakat, akik a helyhez kötött, kipányvázott lelkű helyi lakosok szemében tényleg a nagyvilágot megtapasztalt, széles látókörű irigyeltek voltak. De a hypertextualitást erősíti a Ramóna helyére beállt lég- és talajtornász, Becze Bettina gyermekkori szerelme is, akivel még artistanövendék korában ismerkedett meg: „Freddy volt a férfiideál, akitől elválasztotta a sors, még mielőtt igazán szárba szökkent volna a szerelmük. Így is őrizgette emlékeiben Freddyt, akivel majd valamikor, valahol újra találkoznak.”9 S ugye nem kell mondanunk, hogy hogyan hívták Tersánszkynál A repülő családban az ifjú főszereplőt? Természetesen Freddynek. Pálffy Gyulának az egymásra játszott szövegekkel való játéka külön élményt ad az olvasáskor.

A szerző egyébként többször is kitér cirkuszi artistáinak életpályájára, így a horvát származású Parcsetics Tóni, a légtornász és mintaházaspár Albatrosz-duó, Lujza és Rózencweig Szaniszló pályájára is, vagy éppen Ramóna sokoldalúságára, aki a lovasakrobatikától a medveidomításon át a kötéltáncig igazi jolly jokere volt a társulatnak, de többször megemlíti a neves Beketow Cirkuszt is. Egyébként talán ezen a ponton gyengélkedik a szerző regénye leginkább, s egy estleges szaklektorral ki lehetett volna kerülni az olyan apróbb pontatlanságokat, mint például Ramónáról említve ezt egy helyen: „folyton a jövőjét tervezte. Mindenképpen szeretett volna visszatérni a csillogó porondra, de ha lehet, akkor nem az Arizónához, hanem a Budapesti Nagycirkuszba vagy a Beketow cirkusztársasághoz.”10 Ebben az időben nem volt külön Beketow Cirkusz és Fővárosi Nagycirkusz, hisz a városligeti kőcirkusznak maga Beketow Mátyás volt a bérlője 1904-ben, majd 1906-tól egészen haláláig, 1928-ig. De hasonlóan problémás Eötvös Gábor „Van mááásik!”- számának eredeztetése is, de ez igazán apróság amellett, hogy a könyv megérdemelt volna egy alaposabb korrektúrát is, hisz az élményszerű olvasást, mint egy erőszakos légy, úgy zavarja meg időről időre a sok apró sajtóhiba.

Doktor Pálffy Gyula Cserkás Ferkójáról azonban elmondhatjuk, hogy méltó társat kapott vele a magyar Kakuk Marci, Lúdas Matyi és Bolond Istók, a cseh Svejk, az arab Naszreddin Hodzsa, az angol Robin Hood és a németalföldi Tyll Eulenspiegel. Miként a Dekameron bevezetésében utal rá Boccaccio, olykor szánakozni kívánunk magunkon, őket olvasva azonban önkéntelenül azon kapjuk magunkat, hogy már meg is vigasztalódtunk. Cserkás Ferkó története viszont azzal a nem elhanyagolható különbséggel tér el a társaiétól, hogy ő, többükkel ellentétben, valóban élő személy is volt: élete egy részét Pálffy Gyula szülőfalujában, a Somogy megyei Szabáson töltötte, később egy közeli faluban, Segesden, a falu szeretetétől övezve éldegélt, majd itt hunyta le örökösen kópés csillogású szemét is végleg.

___________________________________________________

1 Boccaccio: Dekameron. Európa Könyvkiadó Budapest, 1963. (Fordította: Révay József és Jékely Zoltán.), 7. o.

2 Pálffy Gyula: Proletár dekameron. Pro Pannonia Pécs, 2005.

3 Czine Mihály: Nép és irodalom. Szépirodalmi Könyvkiadó Budapest, 1981. I. kötet, 161. o.

4 Rónay László: Tersánszky Józsi Jenő. Gondolat Kiadó Budapest, 1983. 33.o.

5 Pálffy: 5. o.

6 H. Orlóci Edit tanulmánykötetében külön is foglalkozik a vándorcirkuszok vidéki reprezentációjával a századforduló időszakában: ”A Magyarországon utazó cirkuszok száma a korszak folyamán állandóan emelkedett. 1892-ben 10, 1901-ben 16, 1906-ban 30, 1911-ben 46, 1913-ban 52 cirkusz fordult meg dokumentálhatóan az országban. Körülbelül 850-900 helységben láthattak cirkuszi előadásokat. (…)

A kisközségekben különösen magas az egy főre jutó előfordulások száma (1,63). Ha azt vizsgáljuk tehát, hogy egy-egy helység lélekszámához képest hány cirkuszt tudott eltartani, azt tapasztaljuk, hogy a települések nagysága befolyásolja a cirkuszok megjelenésének gyakoriságát: a városok és kisebb falvak lélekszámukhoz viszonyítva több cirkuszt fogadtak, mint a nagyközségek. (…) Kifejezetten magas számokat mutat Maros-Torda (1,69), Kis_Küküllő (2,26), és Krassó-Szörény (1,48) Erdélyben; Veszprém (1,88) és Somogy megye (1,55) a Dunántúlon.” In: H. Orlóci Edit: Szabad a porond. Jószöveg Műhely Kiadó Budapest, 2006. 84-85. o.

7 Pálffy: 159. o.

8 Pálffy: 192. o.

9 Pálffy: 325-326. o.

10 Pálffy: 340. o.