Maczák Ibolya: Ismétlődés és variáció – „Mr. Vanmásik” rekvizithasználata

„Van máááááásik! – sipítja bele a cirkusz légterébe, és ez az egyszerű mondat rafinált győzelmi mámor. Azt jelzi, hogy a fehér képű, elesettnek látszó, pöttömnyi, ügyefogyott bohóc túljár mindenki eszén. Amikor elveszik tőle a hangszerét, nagy lendülettel, mámoros képpel, szűnni nem akaró örömmel, mindig előhúz egy újabbat flitteres ruhája alól”[1] – írta Bóta Gábor újságíró Eötvös Gábor[2] legismertebb cirkuszi produkciójáról. Jóllehet a művész nem feltétlenül a közölteknek megfelelően intonálta híres mondatát és nem is a fehérbohóc karakterének megfelelően volt maszkírozva, tény, hogy mindig „újabb móka forrása” volt egy-egy új hangszer használata. A következőkben ennek miértjére, mikéntjére keresem a választ – ezen belül arra, hogy hogyan alapozta meg a rekvizithasználat a produkció sikerét.

Elemzésemben jelentős mértékben használom fel egyéb tudományágak – elsősorban a pedagógia, az irodalomelmélet és a néprajz – kutatási eredményeit, valamint forrásként értelmezve hivatkozom az Eötvössel készült interjúkra,[3]és az előadásokról készült publicisztikai írásokra. Utóbbi esetekben a történelemtudomány oral history-módszerű kutatásaihoz közelítek. Orlóci Edit szakmai-lektori segítségét ezúton köszönöm meg.

A rekvizithasználat aspektusából elemezni egy produkciót meglehetősen termékeny vállalkozásnak tűnik az Eötvös-produkció esetében. Ezzel a módszerrel ugyanis elkerülhető, hogy e bohócszámot feltétlenül és kizárólag a nevetéssel hozzuk kapcsolatba. Annak ellenére ugyanis, hogy újabban több tanulmány is született a nevetéselméletek és a cirkusz kapcsolatáról[4] (szakirodalomnak tehát nem vagyunk híjával), nem hagyható figyelmen kívül, hogy Eötvös Gábor produkciójában nem kizárólag a nevettetés volt a cél.

„A számom arról szól tulajdonképpen, hogy én, a kisember (…) bemegyek a porondra, és egy szép dallamot el akarok játszani a trombitámon, ami megvigasztalja, ami életre kelti az emberek szívét. Aztán bejönnek mindenfajta nagy emberek, hivatalos emberek, gazdag ruhákban, és nem engedik, hogy muzsikáljak, elveszik a hangszeremet. Tönkre akarnak tenni, le akarnak rombolni, és ugye elveszik a hangszert. De nálam mindig van egy másik, amit elő is húzok a kabátomból. És végül is a kisember győz. Mivel túlteszek rajtuk, merthogy mindig van egy másik. Ez ismétlődik. Persze emögött sokkal több van. Az van, hogy szabadságra születtünk, az van, hogy az ember elpusztíthatatlan. És a világ minden részén, a felnőttek is, de a gyerekek is valahogy megérzik ezt a többet, ha nem is mindig az értelmükkel. Fantasztikus, ahogy drukkolnak a győzelmemnek. A szám végén nemcsak tapsolnak, nevetnek és éljeneznek a gyerekek és szülők, de néha sírnak is.”[5] Jóllehet a fenti megfogalmazás nemcsak a művész, hanem az újságíró ékesszólását is dicséri, mindenképpen kiderül belőle, hogy a szám célja tehát a fentiek nyomán lehet olykor az elgondolkodtatás, de akár még a néző megríkatása is – méghozzá nem is az értelemre történő ráhatással.

Ha a rekvizithasználat szempontjából elemezzük a produkciót, két kulcsfogalmat kell feltétlenül megemlítenünk: az ismétlődést és a variációt. A művész ugyanis ugyanarra a „koreográfiára” építette fel a produkciót, de variálta a rekviziteket.

Eötvös Gábor produkciója – a bohócszámok tekintetében nem példátlanul – ismétlések egyik szélsőséges példája volt, részint azért, mert „kiforrott”[6] változatában nagyszámú ismétléssel dolgozott a művész, másrészt, mert a produkció szerkezetét tekintve erre épült. Ez azért érdekes, mert ez a két tényező nem ismeretlen a kultúrában. „Csaknem minden műfajban vannak olyan típusok, melyek teljes egészükben az ismétlés elvére épülnek. Ősrégi, általánosan ismert eljárás, a népköltészetben különösen fontos, kötött műfajaiban összefügg a zenei ismétléssel.”[7]

Eötvös Gábor ismétlései ezen belül a folklórban, népmesékben ismert – ezáltal a néprajzi lexikonban jellemzett – epizodikus ismétlések, amelyek elsősorban a mesékre jellemzőek (a mesei hősök párhuzamos sorsa, mesei feladatok, párbajok stb. rendszerint háromszoros szintén nem szó szerinti ismétlődése).[8] Ez a megállapítás tovább erősíti azt a cirkusszemiotikai állítást, mely szerint a cirkuszi produkciók rokoníthatók a népmesékkel.[9]

Érdekes, hogy a gyerekek ezzel a szélsőséges ismétlődési formában nagyon korán találkoznak az óvodai láncmesék képében. Ezek olyan mesék, amelyek mindegyikében nagyjából ismétlődő részeket sorolnak fel.[10] A láncmesék sajátos szerepét mind a pszichológia, mind a pedagógia (és később a drámapedagógia) kulcsfontosságúnak tartotta. Zóka Katalin szerint az ötéves kor alatti gyerekek azért kedvelik, élvezik a láncmeséket, mert „ezek cselekményépítése egyszerű, az ismétlésre, ismétlődésre épül, melynek ismerős biztonsága nem puszta formaképző elem, hanem a gyermeki várakozást fokozó, a történetépítésbe beavató tényező. A gyerek számára örömet jelent az ismerősben felfedezni a váratlant, az újdonságban az ismerőst, a láncszemekből építkező struktúra révén anticipálja az eseménysort, a retardáció feszültsége pedig fokozza a műélmény beteljesedését.”[11] Íme, egzakt magyarázat arra, hogy miért élvezetes a produkció olyan korú gyerekek számára is, akiknek sejtelmük sincs a kisember problémáiról.

Az ismétlés nemcsak a fiatal nézőket ragadja magával. Mivel a rendszerszerűség első számú alapkövetelménye,[12] ezért a felnőttekre is megnyugtatóan hat. A jelenség már régóta ismert a pszichológiában: „Freud nyomán többen a régebbi állapot visszaállításának, a belső feszültség egyik levezető eszközének tartják.”[13]  Lányi Ernő pedig felfigyelt rá, hogy „(…) az ismétlés ősi és örökké működő néplélektani eszköze állandóan birkózva és kiegyenlítődést keresve a másik nagy ösztönnel, a változtatás örömével” végez munkát a költői nyelv kifejezésében.[14] 

Zóka Katalin idézett megfogalmazása az „ismerős biztonságon” túl az ismétlés beavató jellegére is felhívja a figyelmet. Ez pedig kulcsfontosságúnak tűnik Eötvös produkciójában. A közönség eredményes beavatására, játékba kapcsolására utal az Eötvös interjúból fentebb idézett bekiabálás, sikongatás, buzdítás – és igen, a sírás és nevetés is. Egy ismert magyarországi szakember a következőképpen fogalmazott a gyerekek színházi bekapcsolásáról: „Ügyelnünk kell arra is, hogy a cselekmények szempontjából fontos információk többször elhangozzanak, hiszen a szituáció megértésétől függ a spontán bekapcsolódás. Az ismétlés akkor válik drámaivá, ha élezi a konfliktust, egyre sűrűbb atmoszférát eredményez, vagy különböző nézőpontokat érvényesít. Nem ritkán a komikum eszköze.”[15]

Ez történt Eötvös produkciójában is: az információk – a bohócnak sok hangszere van, mindig „van másik” – többször elhangzottak, illetve bemutatásra kerültek. Mivel az ismétlés (az újabb és újabb hangszerek szerepeltetése) eleve konfliktusforrásként jelent meg a színpadon, az ismétlés ezt természetesen csak élezte: elősegítve a közönség bekapcsolódását, spontán megnyilatkozását. És bohócszámként tagadhatatlanul a komikum eszköze is volt.

Az Eötvös-szám monotonná és unalmassá, a közönség számára gyakorlatilag élvezhetetlenné vált volna, ha a művész minduntalan ugyanazt ismételgette volna változtatás nélkül. A népmesei ismétlések példájánál nem szabad figyelmen kívül hagyni Bánó István megállapítását: „a népmese sajátos szépségének forrása éppen abban a finom és sajátos egyensúlyban van, amelyet az azonosság illetve a meglepetés esztétikájának eszközei szolgáltatnak. A kettő közül nagyobb jelentőségű az azonosság, illetve az abból származó biztonság, amely vezető szerepet játszik a kódolás-dekódolás szinkronjának megteremtésében. A meglepetéseknek inkább színező, élénkítő, szórakoztató szerepük van. Soha nem zavarják az azonossági tényezők hatását, sőt igen gyakran azokkal párhuzamos hatást is gyakorolnak.”[16] Eötvös Gábor produkciója esetében a variációt a hangszerek, mint rekvizitek szolgáltatták. Mert milyen hangszereket használt Eötvös? Változatosakat. „Hol kisebbet, hol nagyobbat, hol furulyát, hol hegedűt, és ez mindig újabb móka forrása.”[17]

Mivel e produkcióban a hangszerek jelentették a variációs lehetőséget, sokfélét – jóllehet többségében fúvósokat – használt belőlük a művész. Eötvös jubileumi előadásán egészen pontosan tizenegy darab hangszeren játszott. Sorrendben a következőkön: kispozaun, szájharmonika, okarina, trombita, kistrombita, kisszaxofon, hegedű, hawai síp, nagypozaun, vonó, klarinét.[18] És ebben a felsorolásban nem szerepel a slussztrükk egyszerre megszólaltatott hangszercsoportja (trombita, kisdob, nagydob, cintányér). Ezek eltérő méretűek, (a gyakorlatban ezért speciális kezelést igényeltek)[19] de természetes hangzásúak voltak.

A rekvizitek jellemző tulajdonságai e produkcióban, hogy tárgyiasultak, ráadásul nemcsak szemmel, hanem füllel is érzékelhetők voltak a közönség számára – még idegen anyanyelvű közönség számára is, ami korántsem mellékes szempont egy utazó produkció tekintetében. Az eljátszott zeneszámok, slágerek hangulatkeltő erejének és sokféleségének elemzése pedig további kutatást érdemelne.

A hangszerek nem animált és nem fiktív tárgyként váltak rekvizitté Eötvös számában, holott a magyar gyakorlatban is találhatók kapcsolódó példák Nandino zenélő fűrészei,[20] Szőke Szabolcs hangzó díszletei,[21] vagy újabban például Brass Cirkusz[22] című produkció révén. Grock ismert hegedű-tréfájához[23] hasonlóan Eötvös produkciója használta ugyan a hangszerek kínálta fizikai lehetőségeket, de ez is a variációhoz, a sokféleséghez kapcsolódott a különböző hangzású instrumentumok nélkül.

Tehát Eötvös Gábor produkciója összegezve sok-sok ismétlésbe ágyazott variációs elem együttese volt. Sikerének fontos tényezője pedig minden bizonnyal ezen elemek változtatásának ritmusa volt, amely a művész karizmatikus színpadi munkája révén játékba kapcsolta a közönséget. E szép manézsbeli társasjáték pedig akkor érte el csúcspontját, mikor egy sokszor leírt alkalommal a számos „kis” variációt követően egy „nagy” változtatást ékelt a számba a művész: „Nekem csak meg kellett volna hajolnom, legutolsó utoljára, de hirtelen gondoltam egyet, és a számhoz emeltem a trombitám – egy pillanat alatt olyan csend lett, mintha üres lenne a csarnok – és elkezdtem játszani még egyszer a dallamot. Na most ez által vagy még jobban kijött a szám tartalma, filozófiája, vagy csak egyszerűen gyönyörűen sikerült játszanom, nem tudom. De mikor abbahagytam, egy vagy talán két másodperc néma csend, én meg se mozdultam, aztán feldübögött a taps, de olyan, amilyet még nem hallottam. Még a felnőtt gyerekeknek a szeme is könnyes volt, pedig a fiataloknak nem olyan könnyen könnyezik a szemük. Az én könnyeim is ráfolytak a trombitára.”[24]

 


 


[1] Bóta Gábor, A porond filozófusa, Magyar Hírlap, 2001. augusztus 24. http://www.magyarhirlap.hu/Archivum_cikk.php?cikk=36562

[2] Eötvös Gábor (1921. június 28.2002. január 12.) magyar artista, zenebohóc. Leghíresebb mutatványában visszatérő kifejezés volt: Van mááásik!!!” Az 1950-es években vidéken, majd 1971-től a Budapesti Nagycirkuszban lépett fel az Eötvös családdal. 1965-ben Jászai-díjjal, 1976-ban pedig Érdemes művész címmel tüntették ki. Művészete elismeréseként megkapta a Magyar Köztársaság Csillagrendjét és a Magyar Köztársasági Érdemrend tiszti keresztjét is. Az 1990-es években külföldön turnézott: társulatával bejárta Ausztráliát, Dél- és Észak-Amerikát, egész Európát és fél Ázsiát, osztatlan elismerést szerezve a magyar cirkuszművészetnek.

[3] Ezek alapvetően Eötvös halálakor, búcsúelőadásán, 2000- márciusában, illetve az 50 éve a porondon… c. jubileum kapcsán készültek. Pl. Elhunyt Eötvös Gábor zenebohóc, Magyar Nemzet, 2002. január 12. http://www.mno.hu/portal/51234, Nincs másik, Magyar Hírlap, 2002. január 12. http://www.magyarhirlap.hu/Archivum_cikk.php?cikk=43870, Udvardy Zoltán, Soha többé nincs másik: Meghalt Eötvös Gábor, Magyar Nemzet, 2002. január 12. http://www.mno.hu/portal/51247, Bóta Gábor, Meghalt Eötvös Gábor, Magyar Hírlap, 2002. január 14. http://www.magyarhirlap.hu/Archivum_cikk.php?cikk=43919, Nincs másik, Magyar Nemzet, 2002. január 14. http://www.mno.hu/portal/51405, Z[appe] L[ászló,] Elhunyt Eötvös Gábor, Népszabadság, 2002. január 14. http://nol.hu/archivum/archiv-42685

Búcsú Eötvös Gábortól, Magyar Nemzet, 2002. január 17. http://www.mno.hu/portal/52119 Elbúcsúztatták Eötvös Gábort, Magyar Nemzet, január 21. http://www.mno.hu/portal/52958, Elbúcsúztatták Eötvös Gábort Magyar Nemzet, 2002. január 22. http://www.mno.hu/portal/53081

[4] Balogh Flóra, A bohóc metakommunikációs kódjai a nevetéselméletek tükrében = Cirkuszkutatás 2006–2007, szerk. Tóvay Nagy Péter, Bp., Jószöveg Műhely, 2007 (Jószöveg Könyvek), 115–124. Pap János, A bohóc archetípusa = Uo., 11–22., Takács Ferenc, Cirkusz és komikum = Uo., 23–34.

[5] Tihanyi Péter, Van mááásik: Eötvös Gábor és felesége: Rendhagyó Curriculum Vitae, Hetek, 2000. május. 6. http://hetilap.hetek.hu/index.php?cikk=7483

[6] „Amikor próbálni kezdtük a számot, a dolog arról szólt, hogy a család tagjai zenéltek és Gábor igyekezett kizavarni minket a porondról. Aztán fordult a kocka, és a többiek őt akarták meggátolni mámoros muzsikálásában. (…)Jugoszlávia magyarlakta területén léptünk föl, amikor az egyik hangszer valahogyan beleakadt Gabi kabátjának belső zsebébe. Teltek a másodpercek, és a hangszer csak nem jött elő. Nagyon kínos volt. Amikor valahogy mégis kiszabadította, azt találta mondani, hogy „nyugi gyerekek, van mááásik!” Erre elkezdtek nevetni. Másnap megpróbálta, mi van, ha minden hangszer elővétele előtt bejelenti, hogy van másik. Bejött. A „nyugi gyerekek”-et elhagyta, és megmaradt „van mááásik”. Nagy sikere lett. Ötven-hatvan év alatt húsz-huszonöt nyelven is meg kellett tanulnia, ugyanazzal a hanglejtéssel, ahogy a poén magyarul is kijön. A szállóigévé lett mondatot egyébként levédettük, akárcsak a családnevünket, meg magát a számot is.” Körmendi Zsuzsa, Nevettetni nagyobb dolog, mint szórakoztatni, 2006. november 17.

http://www.muvesz-vilag.hu/cirkuszmuveszet/interjuk/3225

[7] Magyar Néprajzi Lexikon, II, főszerk. Ortutay Gyula, Bp., Akadémiai, 1979, 641.

[8] Magyar Néprajzi Lexikon, II, főszerk. Ortutay Gyula, Bp., Akadémiai, 1979, 641.; Hoppál Mihály, Az „első” mese: Az ismétlés szerkezete a folklórban = Ismétlődés a művészetben: Tanulmányok, szerk. Horváth Iván, Veres András, Bp., Akadémiai, 1980, 261.

[9] Vö. Paul Bouissac, Circus and Culture: A Semiotic Approach, Indiana University Press, Bloomington, London 1976.

[10] A népmesekatalógusban: AaTh 2000–2399.

[11] Zóka Katalin, A meseválasztás kérdései az óvodában: A népmese helye az óvodai irodalmi-anyanyelvi nevelésben, Könyv és Nevelés,

[12] Szegedy-Maszák Mihály, A művészi ismétlődés néhány változata az irodalomban és a zenében = Ismétlődés a művészetben: Tanulmányok, szerk. Horváth Iván, Veres András, Bp., Akadémiai, 78. Vö. Veres András, Az ismétlődés vizsgálatának szintjei és szempontjai = Uo., 19–42.

[13] Magyar Néprajzi Lexikon, főszerk. Ortutay Gyula, Bp.,  

[14] Jacobi Lányi Ernő, Az ismétlés a magyar népdalban, Ethnographia, 1937, 24.

[15] Bucz Hunor, Ünnepeink, Nyelvünk és Kultúránk, 1986. június, 78.

[16] Banó István, Az azonosság esztétikája a népmesében, MTA I. Oszt. K. XXX/1–4, 1984, 157.

[17] Bóta, i. m.

[18] Harangozó Márta, Van mááásik, Bp., 

[19] Békés Attila, A hangszerek megmentője, Népszabadság, 2002. február 22. http://nol.hu/archivum/archiv-51539

[20] Falusy Zsigmond, Volt egy cirkusz Teheránban (Nandino meséi), Népszabadság, 2002. július 29. http://nol.hu/archivum/archiv-72391

[21]Kitaláltam egy cirkuszporondra emlékeztető díszletet, amelynek bizonyos elemei hangszerként is funkcionáltak. Ez tulajdonképpen egy hangzó díszlet volt, vagyis egy olyan tér, amelynek minden eleme megszólalt. Nagyon érdekelt, hogyan lehet ebből létrehozni egy attrakciót, egy világszámot, egy „cirkuszi mutatványt". Mindig vonzott a színházművészet előtti, ősi cirkusz világa.” (Szőke Szabolcs) http://www.szinhaz.hu/index.php?id=705&cid=10766

[22] „Fergeteges cirkuszi előadás egy minden-lében-kanál porondmester irányításával, aki vakmerő hangszeridomárként öt rézfúvós hangszert szelídít meg, hogy aztán a legkülönbözőbb mutatványokkal szórakoztassa a nagyérdeműt: lovakká varázsolja a trombitásokat, levegőbe repíti a harsonást, s még a félelmetes tuba „szájába” is be meri dugni a fejét.” http://www.millenaris.hu/object.626af58c-fa2e-490d-b677-a8151d52da1f.ivy?date=2009-04-01

[23] Rendszeresen „elcsodálkozott”, hogy hova lettek a húrok, mikor fordítva fogta kezébe a hegedűt.

[24] Tihanyi, i. m.