Almássy Balázs: Cirkusz az irodalomban 8. rész Krúdy Gyula: A cirkuszkirály

„Nagy dolog az fiaim (…), hogy így neki merünk indulni egy vadidegen tartománynak. A művészet szent nevében mászni sziklát, hegyet, tolni a kocsit úttalan utakon. Nagy dolog a művészet, fiúk.” (Krúdy Gyula: A cirkuszkirály)

A cirkusz számos századforduló környékén keletkezett ifjúsági regényben kiemelkedő jelentőséget kap. Ha a vándorcirkuszok gyakori szerepeltetésének okát vizsgáljuk, akkor megfigyelhetjük, hogy a folyamatos utazás újabb és újabb kalandelemei a feszültség fenntartásában játszottak szerepet. Ezek az epizódok a korabeli világ földrajzi- társadalmi viszonyainak alaposabb megismerésében is segédkeztek a társulatokkal töltött képzeletbeli utazásaink alatt, ahogy például Jules Verne: Cirkuszkocsival a sarkvidéken át c. művénél is láthattuk.

A világot felfedezni hivatott ember ethosza annyira áthatotta e kort, hogy a legfiatalabb nemzedék sem vonhatta ki magát a hatása alól, az ifjúságnak író szerzők pedig, ezt felismerve, regényeikben kalandos utazásokra, távoli tájakra csábították fiatalabb olvasóikat.

A regénybeli utazók szemével látva a világot olyan érzés foghat el minket először, mintha egy kaleidoszkópba tekintenénk, hisz a többé-kevésbé ismert világ hirtelen valami egészen szokatlan arcát is mutathatja. Az persze az írók igényességétől, alaposságától függött, hogy az ábrázolt világszelet mennyire tükrözi híven a valóságot, s mennyire emeli be a legképtelenebb fantasztikumot a regénytérbe.

Talán kevésbé köztudott, de Krúdy Gyula monumentális pályája során többször írt fiataloknak szóló műveket is (mesegyűjteményt, ifjúsági regényt, elbeszélést, útirajzot), melyekről az utókor aztán sokáig meg is feledkezett, s csak a 70-es, 80-as években kezdte felfedezni újra.

Krúdy Gyula maga teremtette regényuniverzumához már a legkorábban írt műveitől kezdve hozzátartozott az utazás motívuma, akárcsak az életet a maga teljességében legpontosabban megragadó és mindent átható útleíró jelleg. Utazzunk bár az álmok és emlékek félvilágában ringatózó szindbádi hajón, vagy egy vörös postakocsin az Atlantiszként elsüllyedt Osztrák–Magyar Monarchiában, vagy éppen egy panorámás cirkuszkocsival a Balkánon.

Az ifjúságnak szánt elbeszéléseinek, útirajzainak egy kisebb gyűjteményét még 1982-ben jelentette meg a Móra Könyvkiadó Udvarhelyi Dénes szerkesztésében1. Ebben a Krúdy-válogatásban olvasható a címadó, és hosszabb terjedelme miatt kisregénynek is beillő A cirkuszkirály című 1906-ban írt elbeszélés is, melynek fiatal főszereplője életének egy érdekes szakaszában épp a cirkusz világával kerül közelebbi kapcsolatba.

Az elbeszélés indítása olyan, mintha egy átlagos iskolaregényt olvasnánk: adva van két testvér, Kászoni Miklós és Kászoni János, akik a békebeli Osztrák–Magyar Monarchia debreceni kollégiumában tanulnak. Miközben betekintést kapunk a debreceni diákélet mindennapjaiba, apránként kiderül, hogy míg a fiatalabb János szorgalmas, igyekvő, sikerei vannak az iskolában, addig atlétatermetű, de kevésbé szorgalmas bátyja leginkább a tornapályán találja meg az iskolán belüli egyedüli biztos fogódzót a maga számára. A karácsonyi tanulmányi értesítő kiosztása körüli félreértések nyomán aztán gondol egyet, és a tél közepén elindul Fiumébe, hogy megkeresse Burberry vándorcirkusz-társulatát. Burberry cirkusza a nyáron városukban időzött, s az akrobatikus ügyességű Miklósnak egy rövid szám erejéig megadatott –amely bár majdnem tragédiával végződött–- hogy fel is lépjen náluk.

Megtalálva a cirkuszt, a szimbolikus jelentőségű újévet már a társulat tagjaként köszönti. Burberry cirkusza a kópéirodalom, a pikareszk regények országútra kergetett vándorainak érdekes típusaiból verbuválódott, hisz például maga Burberry sem született artista. Rimaszombaton Börcsök Mátéként élt családjával jólétben, míg tönkre nem mentek, s fel nem csaptak vándorcirkuszosoknak. Így lett felesége Mary-Mary, „a lég királynője”, kislánya Miss Atalanta, „a tündéri táncosnő”, Viktor fiából pedig akrobata, s ahogy megkezdték balkáni körútjukat, addigra családi vállalkozásuk bohóccal, erőművésszel, kötéltáncossal gyarapodott, mire végül Miklós is elszegődött hozzájuk.

Miklós, akit nemesi családjának sok százéves hagyományai otthon valósággal gúzsba kötötték, és a debreceni kollégium csak kudarccal ajándékozott meg, lelki felszabadulásként éli meg új közösségéhez való tartozását, s nagy várakozásokkal tekint a művészi pályájának kiteljesedése felé.

A kalandos körút egyben eszközül szolgál az írónak arra, hogy az ifjúságnak szánt ismeretterjesztő jelleggel a század eleji Monarchia balkáni területeinek közállapotát, a szomszédos tartományok pánszláv eszmék bátorította törökellenes küzdelmeit, a kis hegyi közösségek vérbosszúért kiáltó mindennapjait bemutassa, de a századfordulós cirkuszi előadásokról is képet alkothatunk.

Ezekben az előadásokban a Burberry által kitalált némajáték, a Csataképek óriási népszerűségnek örvendett, hisz a látványos tömegjelenetekkel előadott, a hegyi emberek nyerseségéhez, sajátos erkölcsi felfogásához igazított darabot könnyen megérthették, bárhol is szerepeltek, s biztos bevételt jelentett előadóinak.

De Miklósnak a magával hozott és a magával szemben támasztott művészetről alkotott felfogását lassan mindjobban sértette a társulattal töltött minden egyes óra. A cirkuszról szóló regények visszatérő kérdése napjainkig is a cirkuszi játék művészi értékének megítélése. A Cirkuszkirályban Miklós lesz az, akit minduntalan foglalkoztatott a mutatványok esztétikai értéke: ”lassan-lassan kiábrándult igazgatójából, mikor látta, hogy a pénzszerzésért képes feláldozni az igazi művészetet, és szívesen produkál kócevést és görögtüzet, ha abból haszna van.”2

Egy véletlen találkozás a párizsi Sidoly Henry cirkuszigazgatóval aztán kiemeli ebből a közegből, s egy évi megfeszített munka után, mintegy a Jules Léotard által kijelölt úton haladva, fölépíti világszámát: a „repülő ember” produkcióját. S miközben Párizs szerte a saját arcképével díszített „Cirkuszkirály” plakátokba ütközik, eluralkodik rajta a csömör is: ”Gyakran, keservesen gondolt arra, hogy egész életében nem fog egyebet csinálni, mint folytonosan az életét kockára tenni mások mulattatására. Máskor meg, amikor otthon a cirkuszépületben levő kis szobácskájában üldögélt, eszébe jutott a Tisza-parti ház vagy a debreceni kollégium és keserves könnyekre fakadt.”3

A hétköznapi beszédben a ’cirkusz világa’ gyakori birtokos jelzős szintagma. Alkalmi jelentésen túlnőve már-már általános érvényű jelentéstöbblettel rendelkezik, s valami monumentális, fényes, csillogó, de gyorsan múló létállapotot kötünk hozzá.

Némi didaktikus jelleggel, de ezt az allúziót erősíti Krúdynak ez az elbeszélése is, persze ne feledjük el, hogy az iskola felhagyásával kacérkodó, a világot becsavarogni kívánó fiatal fiúk voltak a megcélzott olvasóközönség.

Miklósnak a váratlanul beállt tériszonya – bár nincs róla információm, hogy elő szokott-e fordulni a légtornászok körében – pszichológiailag nem elég meggyőző.

Apja halála után aztán Miklós hazatér, s a fordulatos cselekményvezetés ezután kissé leül. A tékozló fiú lelkiismeretes gazdává és boldog családapává válásának történetéről szóló kisregény lezárása ezért is tűnik számomra egy kissé összecsapottnak és megalapozatlannak. Krúdy életének ismeretében megkockáztatom: hiteltelennek is. A megállapodott, nyugalmas élet helyébe választott állandó úton levés, akár térbeli utazásról van szó, akár csak az emlékek országútjának és szerteágazó ösvényeinek bebarangolásáról beszéljünk, a huszadik századi magyar irodalomban senkihez nem tartozik annyira, mint épp Krúdy Gyulához. A cirkuszi témán túl ezért is érdekes és tanulságos elolvasni ezt a kisregényét is.

1 Krúdy Gyula: A cirkuszkirály. Bp., 1982, Móra Ferenc Könyvkiadó.

2 Id. mű: 114. o.

3 Id. mű: 153. o.