H. Orlóci Edit: A cirkuszszámok tipológiája 8. befejező rész

Alapkutatási periodikánk egyik legfőbb célja egy olyan diskurzus kialakítása lenne, mely a tudományos követelményeknek megfelel, és ugyanakkor a szakmai ismeretszerzés bázisául is szolgálhat, ám ehhez elengedhetetlen a másik érdekelt fél, tehát a cirkuszszakma képviselőinek bekapcsolódása az eszmecserébe, vitába.

Írásaimban, nyilvános felszólalásaimban többször utaltam rá, hogy legnagyobbrészt a szakértelmiség gyengesége felelős az egész terület reputációjának siralmas állapotáért. A jelenlegi döntéshozók kivétel nélkül vagy alul-iskolázottak, vagy úgy kapták meg igazgatói kinevezésüket, hogy nem rendelkeztek semmiféle szakmai ismerettel.

A „cirkusz” szellemi igénytelenségét jelzi az a tény, hogy menedzserek, igazgatói, szóvivői funkciót ellátók felsőfokú végzettség nélkül tevékenykedhetnek, e szerepkörök betöltéséhez ugyanis elengedhetetlen lenne a fogalmi gondolkozásnak az a szintje, amelyet csak megfelelő egyetemi, főiskolai vizsgasorozatok abszolválásával lehet elérni.

Természetesen akadnak olyanok is, bár kis számban, akik mind a szakmai, mind a felsőfokú képzettség kritériumainak megfelelnek, ám ők marginális helyzetben vannak, energiáik szétforgácsolódnak, a vezetői pozíciókhoz még csak a tanácsadás szintjén sem kerülhetnek közel. Miért baj ez? Azért, mert a jelenlegi szereposztás, az ellenérdekeltségek rendszere lehetetlenné teszik a felemelkedés eszközének, egy főiskola létrehozásának megvalósítását. Amíg nincs meg a felsőfokú képzés és kutatás állami intézménye, addig periodikánk is csak szélmalomharcot folytat, a kísérleteink érdektelenségbe fulladnak.

Ahogyan alapértelmezés szerint a tankönyvek is alkotói kollektívák közreműködésével készülnek, a cirkuszszámok tipológiájának kidolgozása sem egyszemélyes feladat. Ha e cikksorozatom élénk visszhangot és vélemények tucatjait provokálta volna ki, akkor ezek figyelembe vételével sikeresen értem volna el tervezett célomat. Nem így történt. A szakma nem jelentkezik, figyelmen kívül hagyja erőfeszítéseinket.

Tudomásul kell venni tehát az adott körülményeket. Le kell vonni a szükséges következtetést, ezt a kísérletet le kell zárni, ill. félretenni abban a reményben, hogy évek, évtizedek múlva talán csak kiépülnek a kutatás szervezeti keretei, és továbbvihetők lesznek az itt rögzített gondolatok.

Cikksorozatom összegzéseként felidézhető, hogy kiindulásul közreadtam a használhatónak vélt empirikus adatok típusait, vázoltam az osztályozási határok megvonásának módját. Legjobb meggyőződésem és „a tudomány mai állása szerint” pragmatikus szempontokból az oktatásban a német eredmények mintáját érdemes alkalmazni, melynek ismertetése e cikksorozat első részében szerepel (II./1. 2009 tavasz).

A továbbiakat illetően szíves figyelmükbe ajánlom „A cirkuszi számzsánerek” periodikánkban közölt tanulmányait, melyekben természetesen tipológiai kérdések is felmerülhetnek.