Szonday Szandra: Circolombia: Urban

Érdekes egybeesés, hogy a Francia Cirkuszakadémia és a Krétakör közös produkciójának (URBAN RABBITs, 2010. június 26.) FNC-beli bemutatója után majdnem egy évvel újabb alternatív „felnőtt-előadás” került porondra, méghozzá hasonló címmel.1 Az összehasonlítás nem is olyan erőltetett, hiszen mindkét előadás egy iskolához kötődik, fiatal tagjai új szemszögből közelítenek a cirkuszhoz, és egy-egy jellemző életérzést próbálnak kifejezni. De talán nem túlzás, ha azt állítjuk, a Circolombia esetében hitelesebb és „zsigeribb” előadást láthatunk, amelynek tétje van – több értelemben is.

„Az URBAN nem az a cirkusz, amit gyermekkorodban megismertél. Felejtsd el a bohócokat és tüzeskarikán átugró oroszlánokat, mert ez nem az a cirkusz…. Emberek repkednek a levegőben, bemutatva a nagyvárosi betondzsungel sikátorainak rettegett erőszakát. A Circolombia fiatal artistái az életüket adják elő, történetüket a valóságból emelték a porondra. A rap és a reggaeton dinamikáját kísérik félelmetes szaltókkal, miközben előadásuk energikus és lenyűgöző! Kísérjük őket a sötétből a fénybe, a kilátástalanságból az önmegvalósításba!”

A műsorfüzet hangzatos ajánlója nem reklámfogás. A társulat tagjai nem csak egy szerepet öltenek magukra: a történet, amit a porondon eltáncolnak, elénekelnek és „elakrobatikáznak”, igaz. Az, hogy ma nem egy nyomornegyed lakóiként, bűnözőként vagy drogfüggőként élnek, a tehetségüknek és egy alapítványnak köszönhető, melynek alapítója egy angol artista, Felicity Simpson. Simpson alig 17 évesen szökött Angliából Párizsba, hogy csatlakozzon a cirkuszhoz, mely hamarosan Brazíliába indult. Itt ismerkedett meg a columbiai Hector Fabio Cobo Plata-val. A cirkusziskola ötlete aközben született meg, hogy Simpson és Plata bolondos tangó-számukkal bejárták a világot. Számos cirkusziskolát meglátogattak, és workshopok keretében már foglalkoztak brazíl utcagyerekekkel, míg végül 1997-ben létrehozták a „Circo Para Todos”-t, ami annyit jelent: cirkusz mindenkinek.2 Egy régi raktárépületben kezdték meg a tanítást. A kiugrási lehetőséget jelentő, ingyenes 4 éves képzésre nem könnyű bekerülni; Simpsonék gyakran több ezer jelentkező közül választják ki gondosan az újoncokat. A nehézsorsú gyerekek nevelése csöppet sem egyszerű, mégse fordult elő még soha, hogy ki kellett volna zárni valakit a képzésből. Hasonlóan a magyar rendszerhez, a tanulók napja félig a rendes iskolában, félig az artistaképzőben telik, ahol főként kubai tanárok oktatnak. Eddig 84 növendék végzett, ám az alapítvány később sem engedi el a kezüket: ügynökségük még két évig kíséri figyelemmel, igazgatja karrierjüket, nehogy kihasználják a pályakezdő artistákat.

A Circolombia társulata ennek az iskolának a növendékeiből alakult 2006-ban. De ne higgyük, hogy amolyan ügyetlen, bájos „örömcirkuszról”, ahol elnézően mosolygunk a bakik láttán. Egyrészt a műsor profi, másrészt Simpson kemény üzletasszony, alapelve, hogy a társulat egyben üzlet, piaci áru, és nem könnyes sztorizgatás a múltról. Ezt tükrözi a társulat honlapja is (http://www.circolombia.com), melyen kiderül, saját produkcióik mellett számos felkérést is vállalnak („specifik shows”), többek között egy római amphiteátrumban (Saintez, Franciaország).

A Circolombia társulata nem most járt először Magyarországon, hiszen az FNC 2010/11-es évad őszi műsorának gerincét is az ő produkciójuk adta. Akkor azonban „cirkuszosítani”, szélesebb közönségréteg számára is vonzóvá kellett tenni a műsort (az Urban 14 éven aluliaknak például nem is ajánlott), így különböző, mediterrán hangulatú vendégprodukció (fóka- és papagáj-show, lengő trapéz, tissue, bohócok) meghívásával állítottak össze egy hagyományos, kétrészes cirkuszműsort. A csapat viszont igen jól érezte magát Budapesten; szívesen tértek vissza, hogy londoni bemutatkozásuk előtt nálunk tartsák meg ősbemutatójukat. Az Urban ugyanis eredetileg színpadi darab volt (még ebben a formában láthatták pl. a spanyol nézők), így kb. 3 hetes munka várt a társulatra (a próbák a MACIVA telepén folytak), míg összeállt a jelenlegi változat.


A dramaturgia alapjaiban nem nagyon különbözik egy hagyományos cirkuszi műsortól.3 A számok között ugyan nincsen szünet, hogy egy konferanszié bejelentse az újabb attrakciót, ám azok mégis jól elkülönülő jelenetek, melyeket kis közjátékok kötnek össze.

Ilyen például az a kép, mikor egy félelmetes, démoni női alak jelenik meg, hogy ostorcsapásaival mezítelen, nincstelen földönfutóvá tegye az egyik szereplőt, aki valódi „csőlakóvá” válik: a darab során végig egy fémhordóban bujdokol, onnan „szövegel”, prédikál és figyeli az eseményeket. Viselkedése hol komikus, hol drámai. (Míg végül az est egyik lírai pillanatában elő nem jön: vállán egy hatalmas fémkarikát egyensúlyoz, melyben egy nő akrobatikázik.)

Nemcsak Diogenészünk „szövegel”: a hip-hop zene, ill. a rap nem csupán divatos kísérőzene, hanem, mint a kolumbiai artisták (szub)kulturájának egyik eleme, szerves része az előadásnak is. Az akrobaták maguk is mikrofont ragadnak, hogy életükről meséljenek, és közben rigmusaikra a többiek tánccal, veszélyes ugrásokkal felelnek. Így a hangulat sokszor egy freestyle jammet idéz.

Az előadás egyik erőssége, hogy sikeresen mutatja be a columbiai szegénynegyedek kultúrájának kettősségét: egyszerre van benne jelen az amerikai hip-hop és rap-kultúra az összes ismertetőjegyével együtt (öltözködés, graffity, táncstílusok, mint breakdance, electric boogie, stb.) és a népi hiedelmek, latin táncok. Pl. miközben többször is bandák összecsapásának lehetünk szemtanúi, időnként a már említett démoni nő-alak is megjelenik – az előadás végén valódi haláltáncot járnak körülötte csontvázakkal, imbolygó gyertyákkal, halál-maszkos artistákkal. Csúcspontként a nézők fölött több méter magasban egy kötéltáncos lépked.

A cirkuszi zsánerek repertoárja e darabban egyébként nem túl nagy, zsonglőröket például egyáltalán nem látunk (nem véletlenül – ez Simpson döntése, mivel szerinte zsonglőrökből így is sok van). Nagyrészt tehát (ugró-, dobó-)akrobatika van terítéken, kevés rekvizit-használattal (karika, ugrókötél, drót), ami olykor nehezen választható külön a hasonló virtuozitást kívánó táncoktól. Ugyanakkor ezzel – a Cirque du Soleil illúzió-színházával szemben – ismét az egyéni teljesítményre tevődik a hangsúly, ismét átérezzük az ugrások kockázatát.

Figyelemre méltó még a háttérben elhelyezett panel, melyre filmet vetítenek, méghozzá egy videóművész munkáját, aki megalkotta egy szegénynegyed miniatűr makettjét, és így a háttérben hol villámfény világította, viharban ázó, hol napsütötte viskókat látunk. A technika az utóbbi évek azon fizikai színházi kísérleteit idézi, melyeket több ízben láthatott a Trafóban a közönség.

2 Az iskola hasonlóan működik, mint a venezuelai „El Sistema” komolyzenei képzési program - ennek együttese, a Simon Bolivar Youth Orchestra világszerte ismert.

3 Apró, de érdekes momentum, hogy az előadás elején – és nem a végén – a „háttércsapat”, azaz a rendező, a koreográfus, a jelmeztervező, a fény- és hangtechnikus is külön bemutatkozik. Szokatlan, ám rendkívül baráti gesztus, és érzékelteti a társulat internacionális jellegét.