Almássy Balázs: Cirkusz és irodalom 9. - Herceg János: Ég és föld           Bohóc vagyok – vetette fel a fejét önérzetesen Gerard -, ez a kosztüm méltó hozzám, s nem akarok most másnak tűnni, mint aki vagyok.” (Herceg János: Ég és föld)

 Herceg János vajdasági író életműve, így regényei, novellái, versei az „anyaországi” olvasók többsége számára még felfedezésre várnak, noha Délvidéken népszerűségük máig is töretlen. Ilyenkor mindig arra gondolok, vajon ha Kosztolányi Dezső, mint újvidéki költő, író, csak a 20-as, 30-as években teljesedett volna ki művészileg, napjainkban akkor is törzsanyag, kötelező érettségi tétel lenne idehaza? A történelem torzulása miatt olykor a határainkon kívül rekedt művészekkel nem is igazán gondoltunk, s mire észbe kaptunk, addigra hazánk körül az utódállamokban sajátos színezetű Sziget-Magyarországok születtek Felvidéktől Erdélyen át a Vajdaságig. A magyar kultúra, így a magyar irodalom is tehát Trianon ellenére, Trianon ellenében is gazdagodhatott, s gazdagodik mind a mai napig.

Ilyen ellentmondásos léthelyzetben alkotott Herceg János is, akinek műveit mára nem csak a magyar, de a szerb kultúra is számon tartja. Erre bizonyság az Ég és föld című kisregénye, melynek színházi adaptációját annak idején épp Belgrádban mutatták be a szerb származású Radoslav Doric rendezésében.


Az Ég és föld regénynek Gerard, az idősödő bohóc a központi figurája, akiben a kis vándorcirkusz vidéki fellépései közepette egyre gyakrabban fogalmazódik meg a művész kételye:” Az illúziót kell elérni, s az illúzió több, mint a valóság, ha csakugyan művész az ember, és hitet tud kelteni. De az utóbbi időben önmagában is egyre többet kételkedett már.”1 Herceg János regényében a bohóc motívumát olyan történelmi kontextusban alkalmazta, mikor annak jelentéstöbbszörösítő erejével a kollektív tapasztalatok és élmények egy olyan, akkor kényszerűen eltitkolt rétegének hatolhatott a mélyére, melyet olvasói újra átélve és általános voltát a regény által is felismerve évtizedig a határon túli, szűkebben a vajdasági lét életérzéseként tartottak számon, s igazi kultuszműként adták kézről kézre.

Az emlékezés ráadásul az egyik központi szervező elve a regénynek, hisz emlékeink tárnájában nincs két egyforma élmény, nincs két, pontosan azonos tapasztalat, az egyéni-ségünk a saját egyéni emlékeinket is feltételezi, s ez egyesek szemében veszélyt jelent.

Épp ezen a ponton támadják a regényben Gerard-t is:”Aki a múltra gondol, akaratlanul ahhoz méri a jövőt is. S ez nemcsak, hogy nem reális, hanem fölöttébb vezsedelmes dolog. Az élet naponta újra kezdődik, s mi a magunk részéről mindent elkövetünk, hogy a holnapi nap ne érjen készületlenül bennünnket. (…) Emlékezni tilos! Sok minden bajtól megóvod magad, majd meglátod.”2 - mondja Gerard-nak Satanelli, az egykori gondolatolvasó és korábbi cirkuszi kolléga, aki időközben képességeit kihasználva felcsapott az Új Rendszer felügyelőjének, s egyben agyakban fürkésző, vesékbe látó inkvizítorának. Herceg Jánosék nemzedéke oly korban élt a földön, amikor még emlékezhetett egy olyan világra is, melyet akkor mások már igyekeztek eltagadni. Talán ezt jelképezi Gerard életkora is: 45 éves 1959-ben3, tehát pont az első világháború kirobbanásának évében született4. S tudjuk, hogy ami egyik oldalról a nagy délszláv eszme diadalünnepe, az a mi oldalunkon nemzetünk egyik tragikus emléke… Még oly finom áttételekkel is, de ilyen kényes témához kevesen mertek nyúlni nemcsak akkor, de még napjainkban is.


Érdemes megvizsgálni, hogy ebben az 1959-es, kisebbségi létben fogant regényben a bohóc mint jelképezheti és mennyiben lehet jelzője a művész élethelyzetének, ahogy azt is, hogy miként nyomatékosítja ezt a cirkusz motívuma, hisz a regényben a két jel (bohóc, cirkusz) szorosan összetartozik.

Már az elbeszélés elején kiderül, hogy Gerard egy idő óta kevesli azt az alkotói teret, azt az apró vidéki társulatot, ahol esténként a porondra léphet, s emlékei világába vagy művészi önérzetének egyre szűkülő körébe menekül vissza, noha ő kapta a megbízást az igazgatótól, mint művészeti vezető, hogy ami a cirkuszukban folyik, az ne „ócska csepűrágás”, hanem „valóban művészet” legyen. Neki a cirkuszi porond azonban már kevés, s a légtornász lánnyal folytatott vita alkalmával ki is mondja a végzetes mondatot: ”- Ki kellett volna tartanom a gyalupad mellett (…), akkor legalább maradt volna valami utánam. (…) S talán nem is azt bánom, hogy nem lettem mester valami kisvárosban – tűnődött tovább, mintegy önmagával vitatkozva, a bohóc -, hanem a kézzelfogható munkát sajnálom, az anyagot, amelyet én formáltam, alakítottam, hogy a semmiből valami legyen.”5

És Gerard, a magával ragadó, szuggesztív előadói készséggel rendelkező bohóc rövidesen kiszakad eredeti kontextusából, a kiismerhető és a megszokottság langyos csömörérzetét adó cirkuszból, hogy egy másik, egy sokkal fontosabb feladattal legyen megbízva, mint holmi szórakoztatás: a Komoly Férfiak Köre őt bízza meg, hogy képességeit felhasználva segítsen az emberek átnevelésében. Így talál a cirkuszból már korábban kivált, s az új rendszerben számításait megtaláló nagy kerítő, Satanelli neki feleséget a kocsmárosné személyében, akivel a nyugodt, polgári élet köszönt be az örökké nyüzsgő és újító Gérard-hoz: „És szégyenkezve kellett beismernie, hogy a pocak mint a jólét és a megelégedés polgári szimbóluma, csakugyan nőttön-nőtt megereszkedő nadrágszíja alatt.”6

Miközben Gérard-t a falusiak, kiknek lelkében és képzeletében felkeltette a csodákat, egyre nagyobb számban követik, ő lassan felismeri, hogy a realitások világa sem más, mint illúziók, kegyes hazugságok sorozata, de míg a cirkuszban ezek a szórakoztatást szolgálják, addig a Komoly Férfiak Köre vagy a falánk falusi plébános prédikációi az egyetlen igazságnak hazudják Gérard előtt őket. És Gérard, a mű végén ismét a cirkuszi manézsban lép fel, immár újra boldogan, felszabadultan.

Gérard, a bohóc a több évszázados irodalmi hagyománnyal ellentétben éppen bohóc mivoltában és a cirkusz keretei között van biztos helyén. Ami a cirkusz körén kívül van az bizonytalan, alakoskodó és cseppfolyós, hisz még a szegény, néma szolgálóról, Ancsuráról is kiderült, hogy csak a kocsmárosné parancsára játszotta a némát, amint hogy az is csak mímeli a szerlmet Gérard iránt, és tette hasonlóképpen oly sok más férfival. Ellenben a cirkusz világa kiszámítható, ahogy a Fejnélküli Emberről, Gérard barátjáról is tudjuk, hogy csak illúzió a fejének levétele, és a nyusziról is sejtjük, hogy nem a cilinderből varázsolják elő, de a nyugodt polgári létben hol húzható biztos vonal a valóság és a képzelet között, a realitások és az illúzió között? Gérard bohócként a kézzel fogható alkotásért vágyott, de a mű végén be kell látnia: „Legkevésbé a valóságban bízhat az ember. Ez most egészen világosan áll előttem. Mert idehoztak az irrealitások világából, a kézzelfogható életbe, s bármihez értem, minden hamis volt.”7

S miközben a cirkusz fűrészporos porondján találjuk újra Gérard-t, aki bukfenceket vetve a levegőben a demokráciát éltetheti, s a cirkuszi sátor kupolája alatt egy rövid időre mindenki a saját illúziójának adhatja át magát, a saját vágyainak megvalósítását élheti meg a repüléstől a varázslásig, addig ne feledkezzünk meg a Fejnélküli Ember Gérard-nak tett bizalmas vallomásáról sem: „A központ határozata csak átmeneti időre szólt, mint az én esetemben is. Persze ha sikerült volna gyökeret verned a polgári társadalomban, lemondtunk volna rólad. Bármily gyászos volt ez a te tartózkodásod a terepen, egy dolog kétségtelenné vált. Az ugyanis, hogy vérbeli artista vagy, tehát nem lehet kiházasítani a cirkuszból.”8

Tehát az, hogy Gérard, azaz a bohóc és a jelkép mögött megbújó mindenkori alkotó, művészi öntudatában megerősödve kerüljön vissza alkotói világába, jelen esetben a cirkuszba, és művészi szabadságában kiteljesedhessen, szintén a központ programozott terve szerint történhetett csak meg. Ez már nem is orwelli világ, hanem annál is hátborzongatóbb: a szabadság kierőszakolt illúziója! Ez az igazi mutatvány. Ne feledjük el: a regény 1959-ben, kisebbségi létben, Tito Jugoszláviájában született...

1 In.: Herceg János: Ég és föld. Forum Könyvkiadó, Újvidék, 1967. 29. o.

2 In.: id. mű 55-56. o.

3 A mű első megjelenésének éve.

4 Ezt a benyomást tovább erősíti a község kihelyezett felügyelőjének faggatózása is, aki szemére veti Gerard-nak: „ Francz Klobucsek nevű kartársa (…) négy év előtt egy n-i kávéházban szemére vetette magának, hogy gyakran siratja vissza Atlantisz országát a tenger fenekéről.” In.: id. mű 86. o.

5 In.: id. mű 16-17. o.

6 In.: id. mű 115. o.

7 In.: id. mű 150. o.

8 In.: id. mű 146. o.