H. Orlóci Edit: Cirkuszcikkek 2009 2. rész (Szervezet, életforma)

Írásom első részét1 azzal fejeztem be, hogy most a tradicionális cirkuszra mint intézményre (szervezeti keretek, életforma) vonatkozó cikkeket fogom elemezni. A korábbiakban tárgyaltakhoz kapcsolódóan elsőként az utánpótlással lehet foglalkozni.

Artistaképzés

A jubileumi gála műsorának ismertetéseiben 2009-ben is megjelennek ilyen jellegű témák, pl.: „ahogy ez a legutóbbi budapesti nemzetközi cirkuszfesztiválon is látható volt, nincs eléggé ütőképes hazai utánpótlás” (12)2. Más helyütt az Európai Cirkusz Nap alkalmából, szintén Bóta tollából olvasható, hogy „akadozik az utánpótlás” (16).  Ugyanebben a cikkben – és nem tudhatjuk, hogy az újságíró vagy a nyilatkozó hibájából-e –, igencsak kétes értékű reflexiót kapunk a MACIVA ügyvezetőjétől: „a cirkuszművészetben nemzedéki váltás figyelhető meg. A nyolcvanas, kilencvenes években viszonylag kevesen jelentkeztek artistaképzésre, most viszont új műfajok kerülnek a porondra. A ritmikus sportgimnasztikából például...”.

Közelebbről is érdemes megvizsgálni ezt a csúsztatásos idézetet, hiszen a jelentkezőket ebben a formában nem lehet egybevetni a műfajokkal („most viszont”). Túl a fogalmazásbeli sutaságon (nem nemzedéki váltásról van itt szó), tárgyi tévedést is tartalmaz a fenti idézet. A jelentkezők számának változása ugyanis éppenséggel ellentétes tendenciát mutat az idézetben jelzetthez képest: az Állami Artistaképző Intézetben a nyolcvanas években még több százra, az ezredforduló után viszont már csak néhány tucatra tehető a felvételizők száma. A profi artisták rekrutációja pedig egy teljesen eltérő kérdés, de ez sem stimmel, mert az utánpótlás jelentős része mindig is sportolók köréből került ki. Kétlem, hogy pozitív változásnak lenne minősíthető a ritmikus gimnasztika művelőinek átkerülése a szakmába a korábbi gyakorlathoz képest, amikor még nagyobb részt jellemzően tornászok vagy az untermannként kiválóan funkcionáló súlyemelők kerültek a cirkusz vonzáskörébe.

Cirkusztörténet

Mivel fennállásának 120. évfordulóját ünnepelte a Fővárosi Nagycirkusz, viszonylag sok történeti adalékot vonultattak fel az újságírók. Lírai képpel találkozhatunk az FNC igazgatójának (vagy az újságíró Trencsényinek) megfogalmazásában (21): „a cirkusz most ismét a reneszánszát éli..., az egyik legősibb kultúra...., élő történelemkönyv, amelynek be lehet sétálni a lapjai közé”. Ugyanebben a cikkben az évforduló alkalmából hírt kapunk egy megjelenendő könyvről, filmről és cirkuszfotó-kiállításról is.

Volt olyan újságíró (9), aki a megnyitás évét sajnos még mindig – a köztudatba régebben hibásan bekerült – rossz dátum szerint adta meg (pedig feltűnhetett volna, hogy 2009–120 nem egyenlő 1891-gyel). Akadt a témában elmélyültebben tájékozódó szerző is (13), akinek közölt adatai bekerülhetnek az árnyaltabb történészi kutakodások körébe, tehát érdemes kiegészíteni az értesüléseit. Csider István Zoltán szerint: Beketow „már 1904-ben opciót kapott a cirkusz bérletére, s valóban káprázatos műsorral lepte meg a pestieket, hogy mást ne mondjunk, a nyitóelőadáson Hagenbeck – a magyar fővárosban addig sosem látott – idomított jegesmedvékkel attrakciózott”. Az Internationale Artisten Revue szerint (442. sz. május 1.) az 1904-es premieren nem ő, hanem Mr. Henriksen dolgozott a 15 [!] jegesmedvével.

A másik vitatható állítás ebben a cikkben Eötvös Gáborra vonatkozik, aki az 1936-1943 közötti időszakban vélhetőleg nem bohóckodott az FNC-ben3, mivel a zeneszámot csak az 1950-es években hozták ki. Az a megfogalmazás pedig, hogy a „Chaplin által is méltatott remek zenebohóc” olyasmit sugall, mintha létezne valamilyen erre vonatkozó írásos dokumentum. A szakmában élnek ugyan kaján vagy rosszindulatú csipkelődések a nevezetes fényképen szereplő szalmacsokor-átadás-átvétellel kapcsolatban, de senki nem vonja kétségbe a tényeket, hogy a Knie-cirkusznál dolgozni a legnagyobb elismerések egyike, és a kiváló zenebohóc szállóigévé vált felkiáltásával a legismertebb artisták közé tartozott.

Vegyes információk

Az Európai Cirkusznap alkalmából Bóta Gábor (16) több téma érintésével nagyobb lélegzetvételű cikkben ad körképet a területről. Említi néhány nyugat-európai ország kiváló artistaképzését, melyekhez képest nálunk – mint már volt róla szó – visszaesés tapasztalható, ám örvendezik a két hagyományos stílusú nagy ugródeszka csoport megszületésének, mely zsánert korábban évekig hiányolnunk kellett, noha eredetileg magyar specialitásnak számít4. Kitér a gyengülő forintnak az artistaimportra gyakorolt káros hatásaira, és arra az igazságtalanságra, hogy az valamennyi utazócirkusz együtt is mindösszesen csupán 5 millió forint támogatást kap az NKA-tól. Szóba hozza a Fővárosi Nagycirkusz felújításának elmaradását, és az állatidomítással kapcsolatosan felhozza, hogy az Európai Unió a kultúra részének tekinti a hagyományos cirkuszt, és csak az állatvédők törekvésének tekinthető az állatszámok kiszorítására tett kísérlet. Végül felhívja a figyelmet az Európai Cirkusznap alkalmából rendezett programokra.

A Népszavában megjelent cikk (44) közli néhány kulturális intézmény vezetőjének bérezési összegét. Nem derül ki, hogy miért éppen ezeket a cégeket5 választották, de tény, hogy a felsoroltak közül a MACIVA ügyvezetője kapta a legnagyobb fizetést, havi 550 ezer forintot (+ egyéb pénzbeli juttatásként évi 82500,-).

Portrék

Időrendi sorrendben haladva elsőként a Krately Vilmos öreg zenebohócról készült szép írást (29) kell említeni, melynek megható felhangjai a cirkuszi romantikát is felidézik a Karinthy-novella hangulatával, az idősebb és ifjabb Schlagmüller bácsiék hangszereivel, a régi szép időkkel.

Bóta Gábor „Kezd két szerelmem lenni” című írása a tizenötszörös magyar ritmikus gimnasztika-bajnok Kiss Katáról szól (45). Ennek érdemi részében az interjúalany arról számol be, hogy bizony fél odafent a levegőszámban (de mindegy volt, hogy 7 vagy 20 méter magasan dolgozott, mert úgysem látott lefelé), hogy eleinte minden egyes előadás után „túléltem”-hívással jelentkezett a családjánál. Megtudhatjuk azt is, hogy a Nikulin Cirkuszban versenyzett először ezzel a számmal (és derül ki az olvasó számára, hogy nyilván emiatt a nevezés miatt jelent meg a 2010-es Budapesti Nemzetközi Cirkuszfesztiválon a lényegesen gyengébb produkciójával).

Az utolsó portré a Monte Carlo-i Arany Bohóc-díjas Richter Flórián életművéről, a kétszer ötven perces Horse Evolution Show-ról szól (60). A látványosság ismertetése az 1. világháború előtti plakátok stílusában idézi a tárgyszerű felsorolást: „harminchat ló, húsz lovas, valamint számos táncos, lovas akrobata és légtornász szerepel a műsorban”. Tényeket közöl magáról és állatairól a kiváló artista: „minden eddig megkeresett pénzemet és vagyonomat ebbe fektettem... A lovak háromévesen kerülnek hozzánk, két évig kizárólag ismerkedünk egymással. Mi hat-nyolc órát gyakorlunk naponta, illetve mindennap legalább kétórás cirkuszi fellépésünk van”. A deskriptív tárgyilagosságtól csak egy ponton távolodik el: „ezzel a látványos show-val szeretném elérni, hogy a cirkusz világa visszakerüljön oda, ahova való: a művészetek világába.”

Az állatidomítás

A legfontosabb témakört hagytuk befejezésül. Ezen belül is előre kívánkozik az a cikk (55), melyhez nem szükséges semmiféle kommentár, hiszen a cirkusz lényegi komolyságára utal: Artistát ölt a cirkuszi medve.

Hasonlóan éles kontúrral mutatja a cirkuszi felelősségvállalás súlyát a következő páros egymás mellé helyezése (32, 65). A „Nap képe” rovatban jelent meg mindkettő, a férfi portréja tigrisnek kisminkelt embert mutat, aki ily módon tiltakozik a cirkuszi állatidomítás ellen. A másikon egyiptomi idomárnő face to face, kevesebb mint 20 cm távolságra, szájból szájba ad át – vélhetőleg – valamilyen jutalomfalatot. Még a szemét is lehunyja a felvétel pillanatában. Mindkét kép mélyreható freudi elemzésre lenne jogosult.

A Greenfo (35, 70) távoli országokból ad tájékoztatást a vonatkozó törvények „pozitív” eredményeiről. Bolíviában már háziállatok sem szerepelhetnek a cirkuszban, miután az állatvédők kiterjedt kínzásokról, és arról számoltak be titkos vizsgálataik nyomán, hogy az igazgatók végeznek az állatokkal, ha már hasznavehetetlennek találják őket. Indiában pedig az összes elefántot és medvét vadasparkokba kell szállítani. (Még az állatkertekből is, tehát ezeket a fajokat élőben már kizárólag6 a legfelső társadalmi rétegek tagjai és gyerekeik láthatják majd.)

A NOL (46) adja hírül, hogy „német állatvédők tiltakoznak az elefánt- és oroszlánartisták cirkuszi szerepeltetése ellen. Szerintük nem megfelelő módon tartják a vadállatokat például a Berlinben vendégszereplő Krone Cirkusznál. Az emberartisták gondjairól nem esett szó”. Azt is hozzáteszik, hogy a cirkusz visszautasítja a vádakat, és az idézet utolsó mondata valamelyes iróniát is sugall, mintha a szerkesztőségnek lenne némi aggálya az állatvédők buzgalmát illetően.

Kivételessége miatt7 érdemesnek tartom a cikkhez kapcsolódó két olvasói hozzászólást teljes terjedelmében közreadni. 1.) „Jó dolgukban nem tudnak mivel foglalkozni! Egymilliárd ember éhezik. Állatvédelmi törvényre szükség van, de annak is inkább a fajok kihalását kell megakadályoznia, nem az állatok komfortérzetét megoldani. Az állatok a vadonban egyszerűen széttépik egymást. Ehhez képest szóra sem érdemes problémáról lehet szó, ha van probléma egyáltalán. Jó néhány ilyen hisztériáról bebizonyosodott, hogy üzleti érdekek állnak mögötte. Pl. libatépés.” 2.) „Érdeklődéssel várom a híradást az első olyan cirkuszi bemutató sikeréről, ahol idomított háziállatok és szobanövények lépnek fel”.

A magyar viszonyokkal mintánkban egyetlen cikk (52) foglalkozik. Czerny Róbert könyve kapcsán tudhatjuk meg, hogy a magyar állatvédelmi törvény cirkuszra vonatkozó előírásai a nyugat-európaiéinál is „fejlettebbek”. Szerencsének tartja, hogy nálunk már nem láthat a közönség tűzkarikán átugró oroszlánt8. Egyébiránt az állatvédő dicséretes objektivitással láttatja a helyzetet: „az utóbbi időben egyre több olyan cirkuszt ismerek meg, ahol példamutató módon bánnak a vadállatokkal. Az egyik ilyen példa a Richter József vezette Magyar Nemzeti Cirkusz, amelyben minden állatot mozgatnak, szerepeltetnek, tehát egy állatot sem tartanak pusztán azért, hogy mutogassák, mintha mozgó állatkert lenne a cirkusz. Az egyik magyar cirkuszban viszont élt egy pávián, amelynek kihúzták az összes fogát, nehogy megharapjon valakit, és vastag láncon vezették körbe-körbe a porondon. Erről szólt az élete. … Az állat a hosszú bezártság ellenére is normális életet élhet. Meg kell védenem azokat a cirkuszokat, amelyekben minden állat szerepel, ahol egészen fiatal korban elkezdik az állatok nevelését, így több ingert kaphatnak az embertől, és ahol kevésbé a dorgálás, inkább a jutalmazás az idomítás eszköze. Vannak persze rossz példák is. A nyáron tettünk feljelentést egy cirkusz ellen, ahol a rendelet kifejezett tiltása ellenére egy majom a cirkuszi kocsi tetejére volt láncolva.”

Záradékul

Sebeők János kivételes tehetségű írónk, aki a mintánkba két cikkel került be. Az elsőként említendő írásban (33) a tőle megszokott éleslátással villant fel egy jellegzetes értelmiségi allűrt: „a cirkusz évezredek óta meghívásos alapon az értelmiség díszvendége. Ha egy nagy gondolkodónak amúgy istenigazából épp semmi eredeti nem jut az eszébe, hát elkiáltja magát, hogy tekintsünk a bohóc álarca mögé”.

A másik idézet (5) egzaltáltságával rávilágít világmegváltó gondolatainak abszurditására is: „egyre több ember érzi úgy, hogy a valódi karácsonyfa szintúgy ciki. Ciki, miképp a cigi. Ciki, mint a megalázott állat. A Colosseum világából hosszú időbe telt eljutnunk a legújabb cirkusztörvényig, amely immár tiltja vadállatok szerepeltetését. Az egykor népszerű medvetánc is egyre brutálisabb, egyre anakronisztikusabb a szemünkben, noha nemrég még álltunk a tömegben vihogva, s dobtuk be a kalapba a pénzt. Ma egyre inkább úgy érezzük, hogy egy tigrist pitizésre kényszeríteni pitiáner szórakozás, általában állatokat etológiai adottságaiknak ellentmondó mutatványokra kényszeríteni pusztán a mi élvezetünk és mulatságunk végett primitívség, ám még mindig nem látjuk át, hogy a növényeket szórakoztató célra használni ugyancsak embertelenség. Primitívség. Növénykínzás, igen. A kínzás lényege tudniillik nem a fájdalom okozása, hanem a méltóság elvétele. Méltósága márpedig annak is lehet, ami a szó abszolút értelmében nem cselekvőképes, tehát állat vagy növény”.

____________________________________

 1 http://www.epa.hu/01400/01461/00011/horloci_edit_cirkuszcikkek2009.htm

 2 Továbbra is a Maczák Ibolya számozását adom meg a cikkek hivatkozásaként. http://www.epa.hu/01400/01461/00010/Maczak_ismeretag.htm

3 Tudomásom szerint családjuk a kisebb komédiás társulatok körébe tartozott a háborút megelőző időszakban.

4 Azóta mindkét csoport szétment.

5 Nyíregyházi Állatpark, Szegedi Szabadtéri Játékok, Csongrád Megyei Rendezvényház, Ópusztaszeri Emlékpark, Kittenberger Kálmán Növény- és Vadaspark

6 Nem számítva a természetes élőhelyeik közelében élőket.

7 A legtöbb cikkhez nem tartozik hozzászólás. Kivétel egy rövid ellenvélemény a 48. sz. tételnél, és a Hobóval foglalkozó 44 elemből (köztük több törölt) álló éles politikai vitasorozat (56).

8 Az én véleményem szerint az ilyen emblematikus jelenetek betiltása elszegényíti a kultúránkat. Megítélésem szerint empirikus kutatásokat kellene végezni az ilyen momentumok hatásvizsgálatáról.