H. Orlóci Edit: Az MTA Osztályközi Állandó Bizottságának Kommunikáció- és médiatudomány c. beköszönő e-kötete[1]

Ott testet ölt a szó – itt szólni kezd a test![2]

A magyarországi cirkuszkutatás alapköve, a Pécsi Tudományegyetem kommunikációs doktori iskoláján megvédett disszertációm nem jöhetett volna létre Nyíri Kristóf akadémikus kivételesen inspiratív konzulensi hozzájárulása[3] nélkül. Neki köszönhető az is, hogy Műhely-szeminaristájaként már az 1970-es években lehetőségem nyílt a Filozófiai Szemlében recenziót megjelentetni Bouissac könyvéről,[4] amely ennek a születőfélben lévő diszciplínának az elméleti kereteit kijelölte. Kijelölte ugyan, ám a követendő utak elágazásainál iránymutatásra van szükségünk, amelyet csakis a szellemi elit legkiválóbbjai adhatnak meg.

Kézenfekvő, hogy a jelen cikkem címében jelzett kötetet Nyíri professzor úr – aki egyben a Bizottság elnöke is – jegyzi, hiszen ő maga tette közzé az academia.edu oldalán. E körülmény feltüntetésének elmaradása és az összeállítás további gyenge pontjai,[5] mintha némi sietségre engednének következtetni. A sietség mögött minden bizonnyal kultúrpolitikai okok rejlenek,[6] amelyekre itt most nem szükséges kitérni. Vélhetőleg a kommunikációkutatás pozíciójának erősítése céljából állt fel ez az igen tiszteletre méltó testület, és nyilván nem az önagyonülésezést[7] tekintik feladatuknak „egyesített ló- és hangverseny ügyekben”, hogy ezzel a maróan ironikus képpel utaljak a kommunikációtudomány egyik legnagyobb buktatójára, vagyis a kutatás tárgyának heterogenitására.

Gyakorlatilag lehetetlen ezt a sokszínűséget egységes képbe ötvözni. Noha a legelemibb tájékozódás[8] nyomán is kaphatunk átfogó képet a kommunikációtudomány ágairól, nyilvánvaló, hogy a határvonalak folyamatosan módosulnak, a régiók átfedhetik egymást, a vizsgálódás főárama irányt változtat a kutatók presztízsének emelkedése vagy süllyedése nyomán; az intézményi struktúra követi e fejleményeket. A jelen vázlatos ismertetéssel csupán azt a kérdést próbálom feszegetni, hogy vajon milyen módon tudna a cirkuszkutatás bekapcsolódni ebbe a struktúrába.

A tárgyalt e-kötet négy nagy fejezetre oszlik:

  • Az üzenetközvetítés technológiája   (Szó, írás, kép)
  • A közvetítettség tengelye (Közvetlen kommunikáció, közvetett kommunikáció)
  • Sajtó és média           (Sajtótörténet, médiapolitika)
  • Társadalmi tudatformák (Művészet és tudomány)

Megtehetném, hogy sajátos szakmai-mozdulatművészeti szemszögünkre figyelemmel kiemelem és behatóan elemezem a vonatkozó utalásokat,[9] az alábbiakban azonban mindössze egy-egy tanulmányt fogok érinteni, csupán felvillantva néhányat a nézőpontunkból releváns vonatkozások közül.

1./ Vélhetőleg az akadémikus-elméleti irányultságból következik az első egységnek az a sugalmazása, hogy a kommunikáció meghatározóan nyelvi-fogalmi gondolatközpontúságot feltételez, noha Nyíri Kristóf szemlátomást valóban szeretne túllépni az iskolafilozófiákon. Nemcsak a saját kutatási területem kínálkozik mankóul az ideák árnyékának átugrásához, hanem a sport, a tánc, a színház, de akár a köznapi gesztusok dialektusainak vizsgálata is. Talán egyedül Aczél Petra Retorika és kommunikációkutatás c. 2015-ben megjelent írását érdemes kiemelni, mint amely részben érinti a testnyelvi megnyilvánulásokat is.  A professzorasszony e kétezer éves diszciplína megújulásának hazai élharcosa, mint legutóbb megjelent kis könyve[10] is mutatja, nagyrészt pedagógiai irányultsággal. Erőt meríthetünk a példájából saját küzdelmeinkhez, hiszen mint az e-kötetbe beválasztott áttekintéséből kitetszik, e tudományág művelőinek – hozzánk hasonlóan – a szokásosnál többet kell csatározniuk, mert egyesek a szónoklattant is „időszerűtlennek, mások komolytalannak, megint mások veszélyesnek tartják.”[11]

 

2./ A második blokkból Terestyéni Tamás megemlékezését emelem ki. Az írása bibliográfiájában felsorolt szakirodalmat magam is végigolvastam, de soha nem lettem volna képes ilyen világosan és egyértelműen megfogalmazni az alapvető dilemmát. A kommunikációs lényeget keresve a tudatos–szándékolatlan kulcsfogalmak kiemelésével kell építkezni. A testkultúra világában a legcsekélyebb kétely sem merülhet fel Buda Béla, vagyis a tudattalan prioritásának álláspontjával szemben.

 

3./ A sajtótörténet és médiapolitika a leghatározottabban elkülönülő terület, amelynek forrásértéke a cirkuszkutatásban is természetes szükségletnek számíthat. A részleteket érintő módszertani kérdések megvitatásának azonban nem itt van a helye.

 

4./ Ebből a blokkból György Péter írását választottam, akinek szakterülete többek között a „kortárs média és művészet társadalomtörténete”,[12] valamint az írásaiból kikövetkeztethetően a tömegkultúra is. Némi impertinenciára vall, ha az Akadémia valamely Bizottságának emblematikus kötetébe egy ÉS-cikket delegálnak, ami azonban nekem kapóra jött, mert éppen az Élet és Irodalom lapszámainak cikkeit dolgoztam fel egy ezredfordulós mintavétel nyomán, amely dokumentációban György Péter három cikkel[13] szerepel.

György professzor úr az az ember, aki be nem tenné a lábát olyan helyre, ahol – úgymond – az állatokat kínozzák, vagyis a cirkuszba. Mindazonáltal az előbb említett ezredfordulós cikkgyűjteményemben hat alkalommal használja a ’cirkusz’ kifejezést, felerészt a médiára vonatkozóan, a másik három előfordulási helyen pedig a street-fighting nemes mozgalmi hagyományainak degenerálódási folyamatát írja le el-cirkuszosodásként.[14] Az MTA doktorának illik tudnia, hogy miről beszél. Gy. P. akarva-akaratlanul kijelöli, hogy mi tartozik a kultúra körébe. Ítélkezik: a neoavantgárd, mint a kötetben szereplő cikke is mutatja, igen, de a fentiek értelmében még a street-fighting is. A cirkusz azonban nem; számára az csupán egy szitokszó.

 

xxxxxxxxxxxxx

 

A Magyar Kommunikációtudományi Társaság egyik első posztereként napvilágot látott összefoglalóban az szerepel, hogy „a populáris kultúra legpregnánsabb jelensége, a cirkusz mindenekelőtt azért érdemel figyelmet, mert a maga szinte teljes feltáratlanságával zavaró fehér foltnak számít a kultúratudományok területén”.[15] Fogalmam sincs arról, hogy milyen lehetőségei és eszközei vannak egy akadémiai bizottságnak, a bizottság tagjainak, de vigyázó szemünket azért vetjük rájuk, hogy utat mutassanak. Ez az ő munkájuk/dolguk, és nem is kevés. Azért, hogy a felkentektől kaphassunk megerősítést vagy hárítást a kutatási témáinkat illetően. Kerülendő volna a györgypéteri arrogancia, amint viszont hála és köszönet illeti e grémium jeles tagját, Horányi Özsébet, a pécsi doktori iskola korábbi vezetőjét, amiért befogadta a cirkusz témáját, ezzel mintegy beemelve azt a tudományos diskurzusok sorába.

 



[2] Karinthy Frigyes: Prológus egy cirkusz-filmhez http://mek.oszk.hu/06100/06133/html/karinthy0024.html

[4] Paul Bouissac: Circus and Culture: A Semiotic Approach Magyar Filozófiai Szemle 1979 3-4

[5] Az utánközléseknél például alapszabály a cikkek eredeti megjelenése helyének valamilyen formában történő feltüntetése, amely néhány írás esetében elmaradt, de még az is előfordul, hogy az egyik bescannelt tanulmány példányán elmulasztották kiradírozni a ceruzás aláhúzásokat…

[6] Nyíri Kristóf: Lovakrul HVG 2018. október 10.

[9]Mutatvány” kerül szóba a partitúrát hangzóvá alakító virtuozitás kapcsán (Kulcsár Szabó Ernő); „a hang elkerülhetetlenül játékba hozza a testet” (Szajbély Mihály); „az ipari forradalom […] során először az emberek mozdulatainak gépiesítése történt meg” (Szirák Péter); illetve módszertani kérdéseket vitathatnánk meg, hogy pl. esetünkben is szigorúan különválasztandó-e a kultúrtörténet és az esztétikai érzékelésmód vizsgálata (Kovács András).

[10] Aczél Petra: Neked van igazad? Budapest, Tinta 2017

[11] MagyarNyelv.2015.3.311 (az e-kötetben: p. 15.)

[13] Élet és irodalom 1997.07.23.; 1997.07.25.; 2000.03.31.

[14] György Péter: Helyi és globális populáris kultúra Élet és irodalom 1997.07.25.