Dr. Siklóssy László: A magyar sport ezer éve I-III* (szemelvények 4. rész)

Egy igric-csoportot jelenít meg előttünk Régiségtárunknak az a szép középkori limogesi zománcos tála, melyet Soltvadkerten leltek. Táncosok és akrobaták mutatványait látjuk a peremen (Lásd 98. l.), míg a középen egy sólymásznőt látunk (Lásd 90. l.) újabb bizonyítékául annak, hogy a solymászat is szerepelt a mutatványokban. Egyébként természetes, hogy amiként a középkor nagyon szerette az állatokkal kapcsolatos sportokat, azonképen szívesen vette az efféle professzionátus-mutatványokat, sőt az állatokkal való farsangi és egyéb alkalmi tréfákat. Ebbe a kategóriába tartozik a Moghi-család XV. századi címerébe foglalt ábrázolás, amely egy szarvason ülő nőt ábrázol ostorral kezében. Ezt a címert Zsigmond király 1418-ban ajándékozta Moghi Mátyásnak. „B. Nyáry Albert e címert sportemléknek tekinti, hogy t.i. azon időtájt szarvason is lovagoltak volna. Részemről hajlandóbb vagyok azt hinni – írja Szendrei János – hogy valamely a középkorban annyira dívott álarcos- vagy jelmezesmenetből való ez az alak s valamely azzal összefüggő történetre vonatkozik.” Szarvasfogatokról is hallunk egyszer-másszor. Így még 1860-ban is értesülünk arról, hogy Pless hercegnek Porosz-Sziléziában volt egy szarvas-négyese. Sáry István diszeli (zalamegyei) nagybirtokos pedig 1870-ben, a környék nagy bámulatára, két jól betanított szarvast fogott kocsija elé. Valamely igen pompásnak ítélt sporttréfáról tanuskodik a Zrínyi- és Rákóczy-család együttes címerét feltüntető s az Esterházy-család tulajdonát képező zászlón levő ábrázolás, amely egy vaddisznón vágtató kolbásztosztogató németet ábrázol.

Végezetül egy olyan állatról legyen szó, melyet a magyar ember egyszer ellenségének tekintett, máskor meg házi bohócának: a medvéről. Medvevadászat említésére régen is, ma is felcsillan a vadász szeme, csakhogy régen nemcsak megölni, de megfogni is szerették. Elevenen hazavitték és elmulattak vele holtáig. Az igricnép meg kihasználta a medve népszerűségét s medvetáncoltatással szedte össze a nép dénárait.

Költészetkedvelő olvasóim egyébként jól ismerik mindezt Buda halála nyolcadik énekéből, ahol Attilának kell megfékeznie egy garázda medvét:

Vetette magát már lovasok rendére,

Asszonyi nézői hangos ijedtére;

Akkor Etel: piha! nem kell félni, mondá,

Gyere velem mackó! ha danolsz, táncolj rá.

Van erős pányvája lószőrkötelekből,

Azt medve nyakába hajítja nyeregből,

Hurkolja keményen, lova után vonja,

Nem menne a medve: de ha Etel mondja!

Szép, tágas a völgynek ottankörül öble,

Sarkantyúzza lovát, nyargal vele körbe;

Úgy tetszik, a vadból oda minden vadság,

Nézni a nézőnek csupa egy mulatság.

Így Etel a foglyát fárasztja halálig,

Míg lihegő száján csúf nyelve kimállik.

Futtában a nagy kört szedi összébb-összébb,

Int végre a bajnok, hogy gúzsba kötözzék.

A kisbényi XIII. századi templom egy oszlopfőjén kitűnő épségben maradt meg egy jelenet, amelyet ezideig vadászjelenet címmel közöltek le történelmi könyveink. Ez azonban nem vadászjelenetet ábrázol, hanem igricek medvetáncoltatását. A baloldali magyar jobbkezében kardot tart – a nagyobb dekórum kedvéért – balkezében pedig céljára már alkalmasabb ostort, mellyel a medve nyakába suhintván, azt máris kecses tánclépésre készteti. Jobboldali társa nyíllal van felszerelve, de ezt is legfeljebb csak valamely mutatványra használhatja, mert az alsó vígan táncoló mackóra avagy a felső szíjöltönybeburkoltra kár volna a nyilakat ellövöldözni. Ez utóbbi mackópárja látható Zsigmond király kalendáriumában. A jobb felső sarokban még egy molett szarvas is produkálja magát, az alsó jobb sarokban lévő állatban pedig kutyát sejthetünk. A két maszkszerű ábrázolással talán a faragó – tudós módjára – az egész cselekvés mutatványos jellegét akarta aláhúzni. Valamely tréfás medvemutatványt örökít meg az a címer, amelyet Zsigmond király 1418-ban Passauban ajándékozott a Mileki- és Torrodfalvi-családnak. E címeren egy ezüst kádban ülő megláncolt igen kómikus arckifejezésű mackón mulathatunk.

Hogy a XIV. században hogyan szórakozott a magyar ember a medvével, azt egy egykorú legenda világítja meg.

1320-ban történt, hogy egy előkelő fiatal nemes, Dénes – Bogomér ispán fia, Lőrinc unokája – állított be a szepesmegyei létenlői, máskép menedékkői karthauziak kolostorába és a barátok közé való felvételét kérte. A fráterek nem győztek csodálkozni, hogy egy ilyen előkelő úr kész vállalni az ő fáradozásokkal és bőjtölésükkel tele életüket. Dénes azonban mint rettenthetetlen hős felelt: - Azért jöttem, hogy a mennyei Úr előtt küzdjek és hogy így elérjem a mennyek országát.

A prior próbára akarta tenni a fiatal lovagot és a nyáj legeltetését bízta rá, ami nem volt csekély feladat, mert egy bizonyos medve – kibújván barlangjából – meg- megjelent és alapos kárt tett a nyájban. Dénes azonban nem ijedt meg a medvétől, hanem – amiként azt a prior tanácsolta neki – dacosan a medvének ment és védőszentje nevében megtiltotta neki, hogy a nyájat bántsa. Ilyesmi hallatára a medve megijedt és még csak odábbállni sem tudott, úgyhogy Dénes e rettenetes vadat mint szelíd állatkát kötélen fogva vezette a kolostorba.

E csodatettével nagy tekintélyre tett szert a karthauziak közt Dénes, akinek közvetlen leszármazói természetesen nem maradtak, ellenben egyik testvérétől, Miklós ispántól, származtak le a Szmrecsányiak, másik testvérétől, Bogomértól, a Nádasdi-Baánok, harmadik testvérétől, Bodo ispántól, a liptói Szentiványiak. Veszedelmesebb história volt Nagy Lajos zólyomi vadászata 1353 őszén, amikor egy medve majdnem megölte a királyt, aki lándzsával támadta meg őt. – Ebből a korból való medvevadászatot látunk a kolozsvári főtéri Szent Mihály-templom XIV. század elejéről való freskóján. Nyíllal átlőtt medvét látunk a Hassági-Farkas-családnak 1418-ban Zsigmond király által ajándékozott címerén. Ugyancsak nyíllal átlőtt medvével büszkélkedik  a Petendi-Buday-család 1454-i keletű címere. Maga Mátyás király is nagy barátja volt a medvevadászatnak, amelyet Gömör erdős bércei közt űzött leginkább. A Királyhegy neve valószínűleg az ő  emlékét őrzi; az aljában lévő falvakban pedig telepes vadásznép lakott. – Híresek voltak a Rákóczyak medvevadászatai, melyekről egy későbbi fejezetünk számol be.



* Budapest: Országos Testnevelési Tanács 1927-1929 – I. kötet 107-109. oldal