H. Orlóci Edit: Prológus a nyáron esedékes FNC-kiállításhoz

Mi értelme van az évfordulókhoz kötött megemlékezéseknek. Ha van egyáltalán valamennyi, akkor az az, hogy hálával és kegyelettel idézzük fel szívünkbe az elődeink kivételes produkcióit és a hőseinket. A cirkuszkutató lehetőségei ezekhez a kimagasló teljesítményekhez képest meglehetősen korlátozottak. Thètard könyvének függelékei között található egy összeállítás: Martyrologe du cirque[1] – a cikkem csupán kiegészíti az ott szereplő jegyzéket, és egybeveti az Internationale Artisten Revue-ből (IAR) kigyűjtött adatokkal, illetve napjaink magyar artistavilágának, tehát a szakmának az élő emlékezetével.

Az Artistaképzőben (Balett-gimnázium) évtizedek során kialakult gyakorlat szerint a cirkusztörténet-oktatásnak már az első tanóráján sort kerítek a kísérőzene fontosságának hangsúlyozására. A Strauss-melódiák népszerűségét illusztrálandó két rövid filmrészletet szoktam bejátszani. Az első egy zsonglőr-számból való,[2] a második a Trapéz c. film előzeteséből,[3] amelyet azt követően állítok le, hogy Tony Curtis kizuhan a hálóból – majd őszinte átéléssel (és persze melodramatikus felhanggal) közlöm, hogy „a Kék Duna keringőre, kérem tisztelettel, lehet cilinderekkel zsonglőrködni, és lehet meghalni”.

Egy zsonglőrnek sosem kell kivennie a buzogányt vagy szivardobozt a londzsból, egy kutyaszám próbája vagy előadása nem fenyeget fatális kimenetelű támadás veszélyével, és egy bűvésznek sem kell átélnie azt a drukkot, amely az igazán komoly munkát kíséri (az én értelmezésemben: az életveszélyeset). Ismerem és becsülöm is persze a kivételesen próbaigényes és bizony kemény fizikai fájdalmakkal is járó nagy teljesítményeket,[4] ám a cirkusz differentia specificája mégiscsak az, hogy a tét ténylegesen élet-halál kérdése lehet.

Thètard könyvét a korai kvázi-tudományos művek között tarthatjuk számon. Az adatközlései nagy általánosságban megbízhatónak mondhatók. Már annyira, amennyire megbízható szokott lenni az ilyesmi. Én például 100 %-ig bizonyos vagyok abban, hogy az 548. lapon szereplő fotó képaláírásában megadott dátum hibás (jómagam is rajta vagyok a képen).[5] Az artistavilág azonban jól tudja, hogy az emlékezet bizony csalóka, hogy a fényképek elkallódnak, majd előkerülnek, és végső soron nincs is túl nagy jelentősége egy-egy kisebb nagyobb tévedésnek.

A Thétard-féle Martyrologe jegyzékében két olyan nevet találtam, amelyeknek nyomára lehet bukkanni az Internationale Artisten Revue-ben is. Az első egy olyan közlés, amely igencsak meglepő, hiszen joggal volna feltételezhető, hogy egy Franciaországban összeállított könyv a Párizsban megtörtént eseményt illetően hitelesebben tudósít, mint a Budapesten szerkesztett újság (IAR), de az időrend tanúsága szerint mégis az utóbbinak lehet igaza. Thétard-nál az áll, hogy „Maud (Miss), trapéziste, tuée à l’Olympia de Paris (1898)”, a nyolc évvel korábbi, 1890-es újságban viszont már szerepel, hogy az artistanő Párisban lezuhant a trapézról, és meghalt.[6] A másik Marcelle Randall, aki a looping áldozata lett („casse-cou automobiliste, bouclant la boucle” / "Todesschleife").[7] Az IAR-ben egy további hasonló halálos balesetről is hírt adtak a megelőző évben.[8]

Az információk begyűjtését szolgáló aprómunkának persze akkor tudnánk majd igazán hasznát venni, ha a világ különböző pontjain fellelhető mozaikok bekerülnének egy központi adatbankba. Talán egyszer annak is eljön az ideje, most aktuálisan csak egy olyan hiátusra hívnám fel a figyelmet, amelyet orvosolhat a nyári kiállítás. Néhány kedves adatközlőm[9] végigkérdezése nyomán megkockáztatom azt az állítást, hogy a szakmai köztudat nem tartja számon, hogy a Fővárosi Nagycirkuszban valaha is történt volna halálos kimenetelű baleset.[10] A szakmai köztudat téved, mert történt. Igen, történt, még a Beketow-korszakban, és a 24 éves korában 1911. augusztus 28-án lezuhant, majd súlyos sérüléseibe másnap belehalt Edmond Roques francia flieger igazán megérdemli, hogy fejet hajtsunk előtte.[11]

Nem ismerem a kiállítás szervezőinek intencióit, koncepcióját és lehetőségeit, de talán egy ilyen szomorú újságcikk másolata vagy például Beketow Mátyás búcsúlevele[12] is kiállítandó lehetne. Ez utóbbi annál is inkább, mert a köztudatba halálának téves dátuma került be az első kismonográfia közlése nyomán, ahogyan a régebbi lexikonok és kiadványok ugyanez okból a Wulff cirkusz megnyitásának évszámát is pontatlanul közölték le.[13]

Az lenne persze optimális, ha a cirkuszkutatásban is léteznének olyan teamek, amelyek műhelyvitákban tudnák kikristályosítani a történeti adatok relevanciájának a súlyát. El lehetne dönteni, hogy vajon csak az épület jelenti-e magát az intézményt, hiszen 1966-1970 között a stáb tovább működött a ligeti nagysátor műsoraival,[14] és alaposan utána lehetne járni például az igazgatók sorának is. Ha 2016-ban méltó megemlékezéssel búcsúztatták Gergely Lászlót, aki egészen rövid ideig volt a MACIVA vezetője,[15] minden bizonnyal számon kellene tartani az átmeneti időszakokra kinevezett vagy megbízott FNC-igazgatókat, de közülük mindenképpen legalább Vitáris Istvánt, aki sok évtizedes artistamunkája mellett több szezonban utazócirkuszokat is vitt. Aki chapiteau-ban és teljes felszereléssel végigcsinált már néhány szezont, az pontosan fogja érteni, hogy ez mit jelent.



[1] Henry Thétard: La merveilleuse histoire du cirque Julliard 1978 611-615. o.

[2] Legutóbb: https://www.youtube.com/watch?v=MD-fXyepDTA (0’:42’’-től 1’:18’’-ig)

[3] https://www.youtube.com/watch?v=MD-fXyepDTA (1’:22’’-ig). A filmrendező „művészi” hatáskeltéséről azt is meg szoktam jegyezni a történeti hűség kedvéért: kizárt, hogy a hídon ne állt volna ott még valaki, akinek a trapéz beadása a dolga, csakhogy a szexis Gina Lollobrigida elvonta volna a figyelmet az eszmei mondanivaló lényegéről.

[4] Sosem felejtem el azt a hitetlenkedő boldogságot, amely Dittmár Lajdónak, egy másod-unokatestvérem fiának az arcára kiült, amikor életében legelőször sikerült összeszednie a 11 karikát. A véletlen folytán egyedüli szemtanúja voltam az esetnek, és ennek megfelelő büszkeséggel tölt el a nézői hozzájárulásom (szociális facilitáció).

[5] 1977 helyett 1970 (ekkor dolgoztunk a Ringlingnél). (http://epa.oszk.hu/01400/01461/00027/pdf/EPA01461_cirkuszi_akrobatika_2015_01_01.pdf)

[6] Internationale Artisten Revue 1890.11.10. Az is előfordult nem egyszer, hogy valamelyik előző lapszámban megjelent halálhír cáfolatát közölték helyreigazításul (pl. IAR 1910.04.10.), itt azonban erre nem került sor.

[7] Internationale Artisten Revue 1905.04.20.

[8] Mr. Morock Münchenben Beketownál lelte halálát IAR 1904.08.01.

[9] Deát Ilona, Graeser József, Karsai Antal, Komlós Sándor, Kristóf István, Schneller Perinyó.

[10] Kivétel: Komlós Sándor emlékezetében úgy él, hogy a stéhtrapézos Könyöt lezuhanását követően még kiment ugyan integetni, de nem sokkal később meghalt, illetve kikerült a szakma látóköréből.

[11] Internationale Artisten Revue 1911.09.01.

[12] Megtalálható az Országos Széchényi Könyvtár Színháztörténeti Tárában

[13] Dr. Szekeres József: A Fővárosi Nagycirkusz története Színháztudományi Intézet Budapest, 1966 34. és 13. o.

[14] Fekete Lajos igazgatása alatt, majd a kivételesen nagy technikai, logisztikai és szervezési feladatokat jelentő Szovjet Jégcirkusz 1969-es szezonjára a posztot Orlóczi Béla vette át.