Dr. Siklóssy László: A magyar sport ezer éve I-III* (szemelvények 5. rész)

Állathecc és akrobatavilág

Az állathecc ősrégi emberi gyengeség. – Van inkább és kevésbé megvetni való fajtája. – Állatgyűjtés a középkorban. – Nagy Lajos és Mátyás oroszlánjai. – A magyar csikós és csordapásztor állatmutatványai. – Török ökörhecc. – Nürnberg izgul a magyar bikán s aztán megeszi. – A hecc Bécsből Pestre jön. – Hogy mulatott a heccben a Peleskei Nótárius? – Townson Róbertből vegyes érzelmeket váltott ki a hecc, Hoffmansegg grófból elítélőket. – Franz Graeffer kedélyesebben fogja fel. – Magyar ökör primadonnáskodása Bécsben. – A heccaréna leltára. – Keresztesi József és József nádor a heccben. – A vég. – Comenius a kóklerekről. – Mátyás és Báthory Zsigmond szívesen látta őket. – Szigorú rendeletek ellenük a XVII. században. – Kolozsvár és Sopron kötéltáncosai. – Furkáts Tamás is kötéltáncost ír le 1804-ben. – Schmidt Alajos műintézete Pesten a zsidóudvar mellett 1815-ben.

Dicsőségesnek kevésbé dicsőséges a sporttörténelemnek az a fejezete, amelyhez érkeztünk. A sport fogalmának megbeszélésénél volt róla szó, hogy a sport rendszerint versennyel, küzdelemmel jár, amelynek lojálisnak kell lennie, azaz egyenlő feltételekkel kell megvívatnia, meg kell lenni a lehetőségnek, hogy a küzdőfelek bármelyike győzhessen. Helyes felfogás szerint az igazi vadász is csak akkor lő a vadra, ha annak meg van a lehetősége a menekülésre. Ily szemmel nézve a dolgot, művelt ember elfordul az állatheccektől, bár némi különbséget tesz közöttük. Bármily rossz hírnek örvendjenek is manapság már a bikaviadalok, ennek a többezer év által szankcionált mutatványnak sportjellegét nem lehet megtagadni: bátorságot, erőt, ügyességet, ötletet kíván meg ez a küzdelem. Az érem másik oldalán van a legborzalmasabb mulatság: az állatoknak egymás ellen való uszítása. Azt szoktuk mondani, minden sport embersport, mert ló, kocsi, automobil, repülőgép mind az ember szolgálatában áll. Az ősi kakasviadalba,** avagy egyéb állatok egymásra uszításába azonban már nagyon nehéz belemagyarázni az ember sportját.

Az állatheccekkel mégis foglalkoznia kell a sporttörténelemnek, mert ez az ember bestiális szenvedélyeire visszamenő ősi mulatság összefügg az állatkedveléssel, állatidomítással, az állatoknak emberi célokra való felhasználásával, az állatoknak eleintén kuriózitásból, később tudományos céllal való gyűjtésével, tenyésztésével s a legkülönbözőbb módon való mutogatásával, végül azzal a tudatunk alatt lappangó atavisztikus üdvrivalgásunkkal, amellyel önmagunkat ünnepeljük, mint a teremtés koronáit, az összes állatkollégáknak nemcsak legyőzőit, de büntetlen egymás ellen uszítóit.

Kissé praktikusabban nézve a dolgot, az állathecc-aréna félig cirkusz, félig állatkert volt s így kétségtelenül résztvett a különleges állatok kultuszában. Ős idők óta rendeztek efféle viadalokat, amelyeket az állatok gyűjtése előzött meg. Nagy Lajos korából értesülünk, hogy a firenzei köztársaság két oroszlánt ajándékozott a királynak, amelyeket Toldi Miklósnak kellett elhoznia. (Lásd 112. l.) Hasonló ajándékot kapott Firenzéből Mátyás király is. Ehhez kapcsolódik Bonfininek az az adata, hogy Mátyás király oroszlánvadászatokat és gladiátori játékokat rendeztetett. Csánky Dezső arra gondol, hogy az ilyesmi álarcos mulatság volt, én azonban alig hiszem. Amikor Ferrarában, Estei Hyppolit hazájában, szamarakkal, disznókkal és bivalyokkal rendeznek versenyfutást és bikaviadalokban gyönyörködik a nép, nagyon valószínű, hogy Mátyás oroszlánvadászata sem képletesen értendő, csupán letompítandó olyképen, hogy afféle oroszlánszelídítő-kergető mutatványban voltak a királyi udvarnak része. Párducai is volt a királynak, amiről a gepárdvadászat kapcsán már szólottunk. (Lásd 132. l.)



* Budapest: Országos Testnevelési Tanács 1927-1929 – I. kötet 380-381. oldal

** A kakasviadal még a magas kulturájú erdélyi szászoknál is dívott a XVIII. század elejéig, ameddig minden október 16-án Gallusnapot ültek, amelyre kakasviadal útján választottak királyt s egész nap fakardokkal baromfiakra vadásztak, ami végeredményben szintén csak állathecc volt (V.ö. 164. l.