Almássy Balázs: Cirkusz az irodalomban 14. rész

Angela Carter: Esték a cirkuszban

"Mindez olyan volt, mintha harmadik személyben történt volna velem, mintha egész életemben csak nézőként lettem volna jelen, de nem én éltem volna meg mindazt, ami történt." (Angela Carter: Esték a cirkuszban) 

Angela Carter 1984-es Esték a cirkuszban regényével az elejétől a végéig párhuzamos világok, dimenziók, idősíkok közötti (feletti?) keskeny küszöbön egyensúlyoztatja az olvasót, mire magunk is belátjuk: köztes léthelyzetből szemlélve sokkal pontosabb kontúrját mutatja a világ.

Noha a látszat és a valóság közötti különbséget mindannyian tényként kezeljük, de annak felismerése mégsem több számunkra, mint puszta lehetőség, amely saját bizonyosságunk bizonygatásával máris szertefoszlik. Miss Fevversnek, a regény szárnyas légtornásznőjének kérdéssé formált mottója öles betűivel nem hiába harsogja a cirkuszi plakátokon:”Valóság vagy fikció?”, hisz alapvetően meghatározza létünket afölött érzett nyugtalanságunk, hogy nincs bizonyosság. „Mi az igazság?”-kérdezi Pilátus is János evangéliumában Jézustól, aki erre hallgatásával mindennél beszédesebben megválaszolt. Carter cirkuszregényében is épp a valóságba vetett hit feletti kétely és az ezzel szorosan összefüggő szerelem keltette szorongás lesz az a hajtóerő, mely elvezethet a tudatosság kezdetéhez. És akkor végre minden újra elkezdődhet.

 Carter hatalmas ívű regényét s a főszereplő, Jack Walser újságíró történetét - aki már 25 évesen is, mielőtt Kearney ezredes cirkuszához csapódott volna, „pikareszk életpályát” tudhatott a háta mögött, hogy aztán a regény végére a Ludikus Játékok segítségével alapos önismeretre is szert tehessen -, mint pikareszkregényt a mágikus realizmus egyik mesterműveként is emlegetik. Kiemelik a mű számtalan feminista utalását vagy éppen posztmodern eszköztárát, kultúrtörténeti utalásainak egész hálózatát, rövid elemzésünkben mi most mégis inkább a világok közti átjárhatóságot biztosító regénytérre, a Ludikus Játékok helyszínére, magára a cirkuszra összpontosítunk.

A regényt a folytonos változás, a szüntelen átmenet élménye hatja át, melyben a boszorkányos trükkök és a szakadatlan szerepjátékok sem pótolhatják azt a biztonságérzetet, mely saját korlátaink meg- ill. felismeréséből fakadhat. Walser, a szkeptikus amerikai újságíró, „A világ nagy átverései” cikksorozat szerkesztője, hogy leleplezze Miss Fevvers, a madárszárnyas légtornásznő csalását, bohócnak szegődve maga is elutazik a társulattal, miközben saját bőrén is megtapasztalhatja, hogy a cirkusz a világ totalitásának örök metaforája, ahogy azt egy helyütt Lizzie, Fevvers pótanyja meg is fogalmazta: „(…) az emberiség mikrokozmoszát alkottuk, (…) emblematikus seregletünk minden tagja az élet nagy szillogizmusának egy-egy propozícióját testesítette meg.”2

A cirkuszban pont az a mámorító, hogy az emberi test teljesítőképességének határait, fizikai szabadságunk korlátait nézőként a legnagyobb biztonságban és kényelemben tapasztalhatjuk meg, hisz a kunsztokat nem mi, hanem az artisták végzik el helyettünk. A természet erői felett aratott diadalukat ugyanakkor hajlamosak vagyunk a saját sikerünkként is megünnepelni, alkalmankénti balszerencséjüket pedig kollektív kudarcként megélni, noha a nézőtéren ülve folyamatosan kívülállóként tekinthetünk mindarra, ami a manézsban történik.

Hasonlóképpen viselkedünk a bohócszámok esetében is, hisz elszenvedett megaláztatásaik saját alávetettségünkkel szembesítenek, miként komikus felülkerekedésük is felszabadítólag hathatnak ránk. A cirkuszban ülve egy rövid időre felfüggesztjük a fizikáról, a társadalmi igazságtalanságról, az állatok alacsonyabb rendűségéről alkotott szilárd meggyőződésünket, hajlandóak vagyunk akár a látszat és a valóság közt tátongó mélységes mély szakadékot is könnyed logikai szökelléssel átugrani, hogy aztán ez a nyitottabb tapasztalatszerzés, mely akár egy elmélyültebb önismerethez is elvezethet, egy csapásra semmivé váljon a cirkuszsátorból kilépve.

Carter regénye azonban túllép ezen az általános tapasztalaton abban a pillanatban, amikor a szkeptikus Walser, a tapasztalat vélt igazságának védelmében maga is részévé válik „Májusi Bohócként” a cirkusz látványvilágának. Pont olyan ez, mintha Óz függönye mögé pillantanánk…Óznak öltözve.

A cirkusz küszöbe tehát egyben a valóság és a látszat határvonala. A kérdés már csak az, hogy melyik található a küszöbön innen, s melyik a küszöbön túl. Hogy ezt magának is megválaszolja, a regény első részének végén Walser tehát belép a cirkuszba.

És Jack Walser cinikus, racionális, maliciózus és szkeptikus világnézete a szentpétervári fellépések alatt egyszeriben léket kap. A cirkuszon túli világ kimódolt és betanult gesztusaival itt semmire sem megy. A társulat új tagjaként a legalpáribb bohóctréfák elszenvedője lesz, megverik olyan bűnért, amit nem követett el, nevetség tárgyává válik olyan magatartás miatt, mely a civil életben dicséretévé válna. Az iskolázott és művelt majmok, táncoló tigrisek, bűvös-delejes hangon éneklő kislány, lágyszívű erőművész, jövőbelátó kismalac, az infernális hajlamú és gigászi tehetségű Buffó bohóc és egy szárnyas artistanő társaságában Walser korábbi személyisége pedig lassanként mállani kezd.

A többi bohóc által rajongva és félve tisztelt fehér bohóc, a Nagy Buffó Walser átalakulásában központi szerepet játszik, alakja számos bibliai allúziót hordoz magában. Kedvelt számai, mint a bohóctemetés és feltámadás, a karácsonyi bohócvacsora, vagy a szakmai intelmei közé szőtt azon kitételei, mint például: „A bohóc az embernek fia3 mind-mind egyfajta groteszk jézusi jelleget kölcsönöznek alakjának. Őtőle hall Walser a bohócok kiváltságos helyzetéről („Mi magunk találhatjuk ki saját arcunkat! Mi magunk hozhatjuk létre önmagunkat!”4) és a bohócok szabadságának titkáról is („… az arcom árnyékában létezem. Hasonultam az arcomhoz, átalakultam az arccá, amely nem az enyém, és mégis szabad akaratomból választottam.”5) S miközben a nyomorúságos bohócszálló vacsoraasztalánál helyet foglalók arcáról apránként lepereg az előadásra felkent tojásfesték, lassan előtűnik az egykori lovas akrobata, légtornász vagy éppen zsonglőr arcvonása, aki magára öltve Pierrot maszkját „inkább maga provokálja ki a kacsagást, amely pedig felharsanna minden provokálás nélkül is.”6

Buffó szellemi megbomlása pontosan egybeesik Walser tudatosodásával. Az aznap esti karácsonyi vacsora bohócszáma egyben az ő utolsó vacsorája a cirkuszban.

Angela Carter regényének legfőbb poétikai eszköze az ellentétek halmozása, és az abból fakadó színlelt diszharmónia, hogy a látszat korántsem mond ellent mindig a valóságnak, sőt, olykor maga a látszat az, amely a valóságot formálja. Mintha mégiscsak Oscar Wilde Vivian-jénak lenne igaza, aki szerint az élet utánozza a művészetet. A cirkusz törvényszerűen ennek a felfogásnak kell, hogy megfeleljen, s ezért is érdekes Walser fokozatos elbizonytalanodása is Miss Fevvers szárnyainak valódiságát illetően: „(…) megbűvölte a paradoxon: ha Fevvers valóban lusus naturae, csodalény, akkor – nincs benne semmi csodálatos. Akkor nem lenne többé rendkívüli nő, a Világ Legnagyobb Aerialiste-ja, hanem csak torzszülött. Még mindig csodalény, de csodálatos szörnyeteg vagy szörnyszülött (…)”7

A regény első részének kontextusául leginkább a századvég pozitivista világképe szolgál, a második résznek a századforduló freudista elbizonytalanodása, míg a regény Szibériában játszódó harmadik részének egyfajta prehisztorikus hiedelemvilág adja a keretét. Itt már nincs is valóság, mert a valóság a látszat, és az álomvilág a bizonyosság. A rövid időre öntudatát vesztett Walser újdonsült szellemi vezetőjének, a kis falu sámánjának istenekkel és szellemekkel benépesített hiedelemvilága ugyan mindenre magyarázatul szolgálhatott, „kozmológiája mégis véges volt, mert emberek alkották, és mert hiányzott belőle a valódi történelem valószínűtlensége.”8

Az amerikai szkepticizmusból elindult Jack Walser tényfeltáró újságíró, később cirkuszi bohóc, majd szibériai sámántanonc térbeli utazása a távol-keleti Tajga abszolút hitvilágáig vezetett, s bár Miss Fevvers szárnyainak valódiságát illető kérdésére megkapta a választ, legnagyobb eredménye mégis a társadalmi előítéletek béklyóiból való megszabadulása volt. „Szabad szerettem volna lenni mindig, s őrök kísértek végig az úton” - -írja Radnóti a Negyedik eclogában.

Jack Walsernek a szabadgondolkodáshoz vezető utazásában és szerelme beteljesülésében köztes, de kitüntetett jelentőségű állomás volt az Ezredes cirkusza, s bár az abszolút és megcáfolhatatlan valóság megmarad örök illúziónak, ezzel csak tovább nő a bizalom világban betöltött szerepe… még ha olykor félre is vezetnek bennünket. 

 

-----------------------------------------

1 Angela Carter: Esték a cirkuszban. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2011. Fordította: Bényei Tamás.

2 Id. mű, 433. o.

3 Id. mű, 185. o.

4 Id. mű, 187. o.

5 Id. mű, 187. o.

6 Id. mű, 183. o.

7 Id. mű, 250. o.

8 Id. mű, 393. o.