Farkas Ábel: Ebagosok a világporondon: nevezetes hypertrichosis-esetek a hazai sajtóban – és azon túl

Marco Ferreri 1964-es, La donna scimmia című filmjében Ugo Tognazzi egy leégett szélhámost alakít (Antonio), akinek fő életstratégiája, hogy a lehető legkisebb erőfeszítéssel a lehető legnagyobb haszonra tegyen szert az élet megannyi területén. Egy napon Nápoly kevésbé lepukkant negyedeiben próbálkozik mint házaló, és még csak nem is sejti, hogy élete párját – vagyis leendő pénzforrását – egy idős- és betegotthonban, egészen pontosan egy arcát takargató konyhai segédben találja majd meg. Antonio beszélgetésbe elegyedik a személyzettel, majd megnyerő modorával – a konyha idős, serény dolgozóinak figyelmeztetése ellenére – rábírja a lányt, mutassa meg neki az arcát, ne rejtegesse magát… Maria leereszti kezeit, felfedi a köténybe temetett énjét: a néző egy csinos női arcot lát (Maria szerepében Annie Girardot), melynek egyetlen szépséghibája az orcákat, a homlokot és az állat beborító puha szőrtömeg. A címszereplő kiléte nem titok többé, Maria, aki az idősek otthonában tengeti mindennapjait, szégyenlősen lehajtja fejét.

Antonio azonban egy pillanatra sem lép ki szerepéből; megrökönyödésnek nyomát sem látjuk, szemei csillognak, be nem áll a szája, esélyt sem ad a kínos csöndnek: „Egy kis szakáll és ennyi […], láttam én már ilyet […].” Maria persze jó néven veszi a férfi reakcióját (láthatóan zavarba jön, ha valaki átlagos nőként tekint rá), feszélyezettsége mintha háttérbe vonulna, bár a nápolyi utcákra nyíló ajtón félve tekint ki. A néző már sejti, hogy Antonio az a fajta ember, aki gyorsan kiveti hálóját, és ha kivetette, nem ereszti: manipulatív szavai tálcán kínálják Mariának a befogadó külvilágot, a világhírt, a gazdagságot.

Maria hiszékenységét és tapasztalatlanságát Antonio kíméletlenül kihasználja. Saját raktár-otthonát egzotikussá varázsolja – még délszaki növényeket is hozat –, Mariát pedig negédes szavakkal betanítja; a lány ketrecben, faágakon himbálózva, csücsörítve és ordítva nyűgözi le a nézőközönséget mint nősténymajom, egy távoli afrikai erdő utolsó élő példánya. Maria eleinte hűségesen segédkezik, bízik a férfi nagyívű terveiben, elfogadja annak tanácsait, tanító szavait. Amikor azonban Antonio „bérbe” akarja őt adni egy zoológusnak néhány napra, hogy az különféle tudományos vizsgálatoknak vesse alá (emellett mintha szexuálisan is vonzódna a „majomnőhöz”), Maria ellenáll.

A csalódott lány visszamenekül a betegotthonba, ám Antonio kitartó munkával mégis eléri, hogy Maria feleségül menjen hozzá. A házasságkötést természetesen a férfi érdekei hajtják, viszont egyre nyilvánvalóbb, hogy Maria szerelmes, és Antoniót ágyba csábítja a nászéjszakán – a férfi enged a kérésnek, talán szánalomból, talán lelkiismeretből, de érdekből biztosan. Anyagi felemelkedésük reprezentációja, hogy az ócska, egyszemélyes pamlagot hamarosan kényelmes franciaágyra cserélik; úgy döntenek, hogy egy neves impresszárió által szervezett turnéra Párizsba utaznak. Rövidesen az is kiderül, Maria gyermeket vár. A hónapok gyorsan és sikeresen elszállnak, ám a szülés során anya és gyermeke is meghal, bebalzsamozott testüket pedig egy múzeumban állítják ki. Antonio, akinek – mint említettem – fő életelve, hogy minél kisebb befektetéssel minél nagyobb haszonra tegyen szert (ld. Antonio mint a profitorientált kapitalista megtestesítője), elszállítja halott felesége és gyermeke kipreparált testét, hogy ő maga tegye közszemlére azokat. Az utolsó jelenetben egy nápolyi piazzán felállított vásári cirkuszba invitálja a nagyérdeműt, ahová a kamera már nem merészkedhet.

Ferreri kultikus alkotásának dramaturgiai bravúrjai, cselekményének keserű fordulatai, főbb karakterei sajnos nem egészen az írói-szerzői fantázia szülöttjei. Az olasz művészt – és társforgatókönyvíróját, Rafael Azconát – valós történelmi események ihlették; ti. egy sajátosan olasz környezetbe helyezett szerzői biográfiát láthatunk, az életrajz alanya pedig nem más, mint Julia Pastrana, világhírű „szörnyszülött” (freak), a 19. század derekának egyik sokat elemzett nevezetessége.

A Tolnai Világlexikon így értekezik röviden Pastranáról: „néhai híres mexikói táncosnő [1]; egész testét szőr borította [2], ugyanilyen szőrös volt a gyermeke is [3].”[1] Ez a meghatározás, bár elsőre még egy lexikon szócikkéhez viszonyítva is csonkának, hiányosnak tűnhet, remekül lefedi azokat a kérdéseket, amelyek Pastrana életével és lényével kapcsolatban a tudományos vizsgálódások homlokterébe kerültek. Pastrana ugyanis egyfelől [1] előadóművész volt, főként táncos és énekes; karrierje azonban nem éppen tehetségére, hanem [2] testi adottságából (v. testi rendellenességéből [hypertrichosis]) fakadó látvány-jellegére épült; hogy gyermekének pedig hasonló tünetei voltak, nem mással, mint öröklődéssel, genetikával magyarázható, ez pedig [3] a kor orvostudományának is felkeltette érdeklődését.

Pastrana személyének és pályájának kutatása magyar történészeknek is kincsesbányája lehet, hiszen számos cikk, hírcikk és tanulmány jelent meg különféle napi, heti és egyéb tematikus kiadványokban. Pastranát amerikai impresszáriója (Theodore Lent) ugyanis kelet-európai városokban is mutogatta; a „majomnő” turnéja Berlinben indult 1857 novemberében, majd bizonyítottan Lipcsében, Budapesten és Bécsben is fellépett.[2] Bécsben szűk három hónapig szórakoztatta a Circus Renz közönségét, ottani tartózkodása előtt – avagy közben – léphetett fel a Monarchia egyéb városaiban, így Budapesten is – ahogyan a korszak egyik legnépszerűbb hetilapjában, a Vasárnapi Ujság egy 1857. december 27-i cikkében olvashatjuk, Pastranát a „mult hetekben Budapest lakossága is csudálva csudált”.[3] Érdemes egy pillantást vetni az alábbi, cinizmussal és szarkazmussal bőségesen átitatott sorokra – egy olyan korból, ahol az ideológiai és politikai korrektség fogalma (egyéb megfoghatatlan etikai kategóriákkal együtt) még csírájában sem létezett: „A természet […] különös szeszélyében alkotá e lényt, hogy megvigasztalja vele azokat, kik megvigasztalhatatlanok, mind nem eléggé szépeknek tartják magukat; hogy megvigasztalja a férjeket, kik nejeik bájaival nincsenek megelégedve – mert ezen Juliához képest, még az eddig ismert leg nem szebb Éva is valódi Venus!”[4] Pastrana Renz lovardájában[5] lépett fel Pesten, több teltházas előadást is tartott:

Magassága 4 lábnál valamivel több, testalkata erős, zömök. Válla széles, melle kifejlett. […H]a föllép, sötét haját kiereszti, mely derekáig ér le. Először is énekelt, aztán tánczolt […]. Ezután körül járt a lovardában a közönség közt, mindenkivel kezet fogott, a ki kezet nyujtott neki és felelt, ha megszólitották. Keze és lába szép kicsi. Jól csak az angol nyelvet beszéli, tud néhány német szót is. Mondják, hogy jártas a spanyol nyelvben is. Ha nem is épen éles, de nyilt észszel bir. Most tanul irni. – Ha utazik, álarczot visel.[6]

A cikk írója szerint egyébiránt nem az a leginkább zavarba ejtő körülmény, hogy „a szerencsétlen torzalakot még meg is énekeltetik, meg is tánczoltatják a közönség mulatságára”, hanem hogy erre nyilvános téren, nagy publikum előtt, és nem egy „magán teremben” kerül sor. A Vasárnapi Ujság nagyméretű portrét is közöl a „borzasztó” jelenségről, mondván, ki-ki eldöntheti, hogy röstelli avagy szereti a látványt… Pastrana és impresszáriója 1858-ban a cári Oroszországba utazott, nyáron több hónapon keresztül előadásokat tartottak Szentpéterváron, Moszkvában és Nyizsnyij Novgorodban. A kelet-európai turné később több lengyel és orosz állomással kibővült (Varsó, Gdansk, Kijev, Lublin, Kazany), és egészen Pastrana haláláig tartott.[7]

A következő évtizedek magyar sajtójában többször is előkerült Julia Pastrana neve. Ennek két oka van: egyrészt, Julia karrierje halálával sem ért véget; másrészt, a fejlődő orvostudományok képviselői előszeretettel vállalkoztak arra, hogy felfedjék a különleges betegségek, bizonyos rendellenességek, deformitások racionális okait.

Az Ország-Világ egy 1892-es ívén Vacano Mario Emil sorait közölték,[8] aki személyesen is találkozott Pastranával. „Vannak nevezetességek […], a kik tipikussá válnak, – vagy, hogy helyesebb szót használjak, népszerűvé. És így a szegény Pastrana még most, a halála után is gyakran örökös példája a rútságnak, mint Xantippe a czivakodásnak, Krőzus a gazdagságnak, Malibran asszony az ének tökéletes művészetének.” Vacano, aki egyébként transzvesztita műlovaglóként vált híressé, először Pastrana magvas eredettörténetét kínálja az olvasóközönségnek, miszerint „Mexikónak egy emberi lakásoktól messzire eső helyén született, a hol csak vadállatok és majmok tanyáznak”; majd impresszáriójának kilétéről, pályafutásának kezdetéről, fellépéseinek repertoárjáról értekezik: „[…] egy amerikai spekuláns hirtelen egy szőrös, visszataszítóan rút teremtést vitt a pódium vásárjára és mert nem akarta, hogy azt csak mint szörnyszülöttet bámulják meg, a szegény csodának […] Pepita-tánczokat kellett járni és énekelnie kellett az ő kicsike, lágy, szomorú kreolhangján mexikói dalocskákat is.” Vacano feleleveníti Pastrana tudományos közéletben is keringő személyleírását, miszerint 4 ½ rajnai láb magas lehetett, vállai szélesek, idomai teltek és formásak, végtagjai kicsik, szabályosak voltak; fekete haját nagy odafigyeléssel ápolta. Testét és arcát sűrű, fekete szőr borította; orra nagydarab, széles volt, ajkai pedig duzzadtak, fogsora feltűnően rendetlen; „a nyelve olyan, mint egy hústömeg, a szemei mindig nagyon zavarosak, kifejezéstelenek. Meglehetősen folyékonyan beszél angolul, énekel, tánczol – legszívesebben a highland flyinget járja – ért sok házias és női foglalkozáshoz.”[9]

Vacano Emil cikkének talán legérdekesebb állításai Pastrana személyiségéről szólnak. Közeli ismerősei egy érző, jószívű, igen intelligens, sőt, nagy tudásvágyú fiatal lányként meséltek róla, akinek legnagyobb fájdalma az volt, hogy nem élhetett átlagos, hétköznapi életet. Fiatal kora óta elszigetelten tengette mindennapjait, és ezen javarészt az sem változtatott, hogy impresszáriója világkörüli turnékra citálta.

Nem volt szabad sokat érintkeznie az emberekkel, hogy ne szálljon alább a publikum kiváncsisága, hogy megjelenése értékét ne veszítse. És mégis, ha azt érezte valakinél, hogy nem szájtátva néz reá, hogy nem a torz-szülöttet, hanem az asszonyt, nem a különös teremtést, hanem az emberi, a gondolkozó lényt látja benne, akkor fel tudott melegedni gyermeki bizalommal, akkor felvidult, olykor túlcsapongó kedve támadt. De érzelemvilága még ilyenkor sem szabadult meg a bánat némi borongásától.[10]

Theodore Lent folyamatosan utaztatta önjáró bábját, rövid időn belül nagy vagyont kerestek. Amikor Pastrana betegeskedni kezdett, Lent feleségül vette: a lány sokak szerint szerelemből ment hozzá, hiszen egész életében Lent volt az egyetlen férfi, aki közelebbről is érintkezett, foglalkozott vele. Rossz nyelvek szerint az impresszárió pusztán érdekből vette el Juliát, félve attól, hogy a nő jogosan követelhetné felhalmozott vagyonát, vagy hogy egy másik spekuláns esetleg még elcsábítaná kamatozó „üzletét”.[11] Pastrana hamarosan fiút szült, aki néhány naposan elhalálozott, őt pedig anyja is követte – halálát gyermekágyi láz okozhatta.

Vacano Emil, miután találkozott a kipreparált Pastranával (mint említettem, életében is ismerte őt), amerikai férjét és futtatóját többször is erős kritikával illette:

A gyászoló férj nem hagyta haszon nélkül elpusztulni felesége holttestét. Mint a régiek, a kik szentélyökben adtak helyet szeretett halottaik múmiájának, ő is múmiává készíttette ki feleségét és gyermekét […] és mindenhova magával vitte. De azt megengedte, hogy a világ is részt vegyen bánatában, vagyis más szóval, üvegszekrényben mutogatta a feleségét és gyermekét – belépő díj mellett…[12]

Meglepő orvostudományi hozzáállás tanúi lehetünk Dr. Weyner Emil 1907-ben, az Orvosi Hetilapban megjelent tárcájának olvasásakor: keveredik itt a természettudós elementarista hozzáállása (hogy ti. a világot csak a dolgok részeinek, részegységeinek vizsgálatával érthetjük meg), valamint a közszájon forgó hiedelmekből táplálkozó laikus szemléletmód. Ez utóbbi olyan utalásokban érhető tetten, melyek Pastrana származásáról, születési körülményeiről szólnak:

Roppant érdekesek Pastrana születésének körülményei, melyek feltétlenül hatással voltak természetellenes fejlődésére. Anyja Mexiko őserdeiben, minden emberlakta helytől és emberi lénytől távol hozta világra leányát, egyedül a majmok s az erdő egyéb vadjai vették körül. És figyelemre méltó, hogy ez az egyetlen olyan hypertrichosis eset, hol az arcz feltűnő hasonlatosságot mutat a majommal. Más esetekben, a hol ilyen hasonlatosságról szó lehet, különösen a szőrös férfi arcz, inkább a kutya benyomását kelti bennünk.[13]

Bizonyára a természettudós szólal meg Weynerből, amikor Pastrana testszőrzetének lokális megjelenéseit írja le („kusza bajusz és szakál [sic!] fedi még a négereknél is túlvastag alsó és felső ajkát, egész testét pedig rövidebb-hosszabb szőr borítja”), csakúgy, mint amikor kitömött gyermekének örökölt szőrösségét firtatja; de megérzésem szerint nem csupán a szakmának szánja azokat a gondolatokat, mint pl.: „Pastrana Julia prototypusa a csunyaságnak”, vagy „[c]sodálatos, hogy minden rútsága mellett férjhez tudott menni”, vagy éppen „[férje n]agy szerelmének különben élénk tanúbizonyságát adta, mikor Pastrana halála után praeparált bőrét mutogatta”.[14]

Pastrana testével – és általában a hypertrichosis-esetekkel – előszeretettel foglalkozott a tudós társadalom. Halála után többen analizálták állkapcsát és fogsorát,[15] a testorientált – vagyis az emberi testet mint anyagot vagy mint kulturális fenomént, és nem mint a lélek, a psziché vagy a szellem hordozóját, kiterjesztőjét (stb.) előtérbe helyező – megközelítések pedig későbbi kulturális-antropológiai fejtegetések alapjául szolgáltak.[16]

1860-ban Lent feleségének és fiának holtteste egyébként egy moszkvai professzorhoz, Ivan Szokolovhoz került tanulmányozásra, boncolásra. Az amerikai üzletember, mint láthattuk, nem sokkal később visszaigényelte a testeket, mert továbbra is üzleti potenciált látott bennük – újra turnézni kezdett.[17] Lent „nyugdíjas” éveit egy panoptikum vezetésével töltötte Szentpéterváron (második feleségével, a szintén túlszőrösségben szenvedő Zenora Pastranával, Julia pszeudo-húgával). Impresszáriója halála után Julia kitömött teste sok gazdát cserélt, számos kiállításon feltűnt – csak fokozta a groteszk látványt, hogy néhány naposan elhalt fiát derékmagasságban anyja mellé, egy talapzatra erősítették. 1921-ben egy norvég üzletember, Haakon Jaeger Lund vidámparkjába kerültek, egészen pontosan a „borzalmak kamrájába”, ahol különféle preparátumokkal és emberi testrészekkel ijesztgették a látógatókat.[18] A testeket sokáig Oslóban tárolták, bár az évtizedek során többször is utaztatták őket Skandináviában, mígnem 1976-ban ismeretlenek betörtek a Lund család birtokára, és megrongálták a preparátumokat is. 1990-ben egy norvég detektív magazin kiderítette, hogy Pastrana teste még viszonylagos épségben hever egy oslói orvostani intézetben.[19]

A hazai- és világsajtó legutóbb 2013 februárjában foglalkozott Julia Pastranával, amikor is maradványait hazaszállították Mexikóba: „Másfél évszázaddal halála után immár szülőhazája földjében nyugszik a világ legrondább asszonyának kikiáltott Julia Pastrana, akit majomnőnek és medveasszonynak is gúnyoltak. Kedden temették el Mexikó Sinaloa de Leyva nevű városában fehér rózsákkal díszített hófehér koporsóban.”[20]

Julia Pastrana azonban nem az egyetlen „szakállas nő”, aki elkápráztatta (avagy megborzongatta) a budapesti közönséget. Dr. Bartucz Lajos antropológus, biológus, egyetemi tanár 1932-es, Kincses Kalendáriomban megjelent tanulmányában a „szörnyszülöttekről” mint a hiedelemvilág fenoménjainak megtestesítőiről értekezik. „Ki ne hallott volna már a »megcsodálásról«? Általánosan elterjedt hit a nép között, […] hogy ha a várandós asszony kutyát, macskát, majmot, egeret stb. nagyon megnéz, azaz »megcsodál«, főleg ha azoktól megijed, születendő gyermeke olyan rút és szőrös lesz, mint az illető állat.”[21] Bartucz rámutatott, hogy a hiedelmek – a mítoszokhoz és parabolákhoz hasonlóan – egyfajta kulturális vándortémák, toposzok; gyakran előfordul, hogy ugyanazon patologikus jelenségekről – jelen esetben a túlszőrös gyermekekről, miután valódi létük beindította a mindennapi emberek fantáziáját – egymástól távoli vidékeken is meglepően hasonló módon vélekedtek.

A göcsejiek hite szerint akkor is szőrös lesz a gyermek, ha anyja selymes kukoricát lop, vagy azt a helyet, ahol disznót pörköltek, átlépi. […] A hódmezővásárhelyiek az ilyen szőrös gyereket „ebagos”-nak nevezik s a baj okát abban látják, hogy anyja a várandósság ideje alatt biztosan kutyát rugott meg. A székelyek is úgy tudják, hogy ha állapotos nő kutyához, macskához rug, akkor születendő gyermeke „ebugujás” lesz, vagyis a „szőr annyit nő rajta kifelé, mint befelé” s végül is a gyermek elpusztul.[22]

A középkori és újkori források már számos szőrös gyermekről és felnőttről értekeztek, akiket orvosok és antropológusok is vizsgáltak. Bartucz is megjegyzi, hogy ezeket az embereket gyakran cirkuszokban, panoptikumokban mutogatták, a hiszékeny közönség pedig ténylegesen „kutyaarcú embereket”, „majomembereket” vagy éppen az embert a majmokkal összekötő átmeneti teremtményeket (a darwini missing linket) vizionált maga elé. Pastrana hazai fellépése után bő harminc évvel, 1888-ban a budapesti közönség újfent megcsodálhatta a darwini elmélet hiányzó láncszemét – a szőrös lány, Miss Krao személyében.

Miss Kraóról az a hír járta, hogy egy különös ősi emberfaj leszármazottja, és valahonnan Sziám északi részéről, Laosz vadonjaiból származik. Ő a krao-törzs (szó szerint majom-törzs) egyetlen Európába hurcolt képviselője; impresszáriója Mr. Farini, aki személyesen fogta be őt egy expedíció során (az ottani majomemberek egyébként a fákon, magasba épített kunyhókban éltek az őserdőben). Kraónak állítólag pofazacskója is volt, amelyben a majmokhoz hasonlóan meg tudta őrizni a táplálékot. A korabeli antropológusok nem győzték cáfolni az ugyancsak kreatív, fabrikált eredettörténeteket és reklámszlogeneket: Krao valójában Bangkokban született, sziámi szülők gyermeke volt – sajnálatos módon szőrös lányukat már ők is pénzért mutogatták –, és Farini minden bizonnyal tőlük vette meg a kislányt. Egyesek szerint az impresszárió adoptálta Kraót, hogy a mutogatásából befolyó jövedelem értelemszerűen a saját zsebébe folyjon.[23]

A Vasárnapi Ujság így üdvözölte Kraót, a pesti állatkert vendégét 1888-ban:

A majom-ember, Krao, mintegy tizenegy éves lányka s ugyanolyan nagyságu mint hasonló korban más gyermekek szoktak lenni, csakhogy gyöngébb testalkatú. Rendkívülisége abban áll, hogy sűrű szénfekete haj boritja fejét és nyulik egészen alá hátán; nyakszirtjén pedig egész sörényt alkot. Szemeit széles, selyemszerű fényes szemöldök árnyékolják, mely alatt mély, fekete, tág pupillák ragyognak. Jellemző, hogy a szivárványhártya – iris – ép úgy hiányzik mint a gorillánál. Általában a kis Krao meglepőleg hasonlít a gorillához.[24]

A Budapesti Hirlap pedig a következőképpen festette le 1888. szeptember 22-ét, Krao állatkerti látogatásának napját: „E szőrös leányt ma délután meghívott diszes közönség nézte az állatkertben, élükön József főherceg s tudományos életünk néhány kitűnősége.”[25] Valóban, aznap Török Aurél antropológus, egyetemi professzor is felszólalt a bemutatón; megjegyezte, hogy Miss Krao nem egyéb, mint egy új Miss Pastrana, vagyis egy rendellenesen fejlődött közönséges emberi teremtés. „[Egy] elszőrösödött maláji leány, ki különben csak annyiban üt el az európai fajtól, mint faja általában. Hogy pofazacskója van, mint a majomnak, sok egyébbel együtt csak reklám, melyet azzal támogatnak, hogy szájában vad gesztenyét szokott tartogatni, mint a hogy a gyermekek szoktak mindent a szájukba venni.”[26] Miután Török Aurél befejezte mondandóját, a pulpitust hamar a mutatványos foglalta el, aki elkezdte felmondani betanult szövegét: „van egy emberfaj, mely fákon él, nyers hussal táplálkozik stb. stb.”

Felmerülhet a kérdés, hogy valójában miben gyökerezett Julia Pastrana és a kis Krao népszerűsége, valamint általában a hypertrichosis-esetek látványossága, látvány-jellege – azon túlmenően, hogy üzletemberek szégyentelenül kihasználták testi és szellemi lényüket egyaránt. Pusztán testi adottságuk különlegességében, rendellenességük egyedülállóságában? Esetleg a hiedelmek mitikus és mágikus világfelfogásában, egyfajta szociokulturális reflexióba ágyazva? A kérdést persze nyugodtan kiterjeszthetjük a legkülönfélébb „szörnyszülött” jelenségekre: „kígyóemberekre”, túlhajlékony artistákra, „gumiemberekre”, „gumibőrűekre”, szakállas nőkre, törpékre, kisfejűekre, egyéb testi és sokszor mentális rendelleneségek torzalakjaira…

Meglátásom szerint a tágabb értelemben vett freak-jelenségek különcsége, egyedülállósága, egyben népszerűsége nem másban, mint látványuk, „megnézésük”, „megtapasztalásuk” elidegenítő élményében, pszichológiai hatásmechanizmusában keresendő. Freud unheimlich-nek, kísértetiesnek (v. hátborzongatónak, idegenszerűnek) nevezte azokat az élményeinket, amelyeket részben fantáziánk táplál, és amelyeket adott körülmények között mégis valóságosnak ítélünk meg (pl. hasonmás-detektálás, ágens-detektálás; átváltozásoktól, árnyékoktól stb. való félelem). Freud meggyőződése szerint az unheimlich élményeink elfojtásainkból, komplexusainkból, hiedelmeinkből, mágikus eredetű gondolatainkból és beidegződéseinkből fakadnak.[27] Az irodalom- és filmesztétika régóta használja a kísérteties fogalmát, ugyanis plasztikusan leírja azokat a hátborzongató fikciós élményeket, amelyeket a befogadó a könyvlapok vagy a filmvászon „valóságában” könnyedén átélhet (pl. halottak feltámadását, szellemekkel történő találkozásokat, érző-rosszakaró tárgyak létezését stb.).

Mintha a cirkusz is kifejezetten érzékeny lenne az unheimlich fogalmára: egyrészt egy mesterséges, már-már mesei világ reprezentációjáról van szó – a „cirkuszi sátor” fikciós világáról –, amelyet egzotikus állatok, „emberfeletti lények” (bohócok, artisták, bűvészek) népesítenek be; másfelől, ezek a lények testi mivoltukban nagyon is valóságosak és kézzelfoghatóak a nézők számára – teszem azt, ha egy kötéltáncos leszédül a kötélről, a publikum nem nevetéssel és szórakozott tapssal fogja díjazni az ügyetlen produkciót, hanem a kiszolgáltatott, zuhanó emberi testet féltő, ijedt sikolyokkal… Az sem véletlen, hogy a tömegkultúra asszociációiban a cirkusz, a cirkuszi szórakoztatás nem egyszer a horror, a borzongás, az ijesztő és kényelmetlen érzésvilág felkeltője, elég csak a filmművészet olyan kultikus alkotásaira gondolni, mint a Freaks (1932), a Circus of Horrors (1960), a Vampire Circus (1972), a The Elephant Man (1980), a Ray Bradbury regényéből adaptált Something Wicked This Way Comes (1983) vagy éppen a megszámlálhatatlanul sok bohóc-horror (It [1990, 2017], Clown [2014], Terrifier [2016] stb.).

A kísérteties egy olyan pszichológiai fogalom, amely az ismerősben lakozó ismeretlen – avagy az ismeretlenben rejlő ismerős – megtapasztalásának érzését próbálja megragadni (ld. Freud hasonmás-példáját). Életünk folyamán rengeteg olyan szituációban találhatjuk magunkat, amelyek – a hasonmás-érzésre apelláló – hátborzongató, ijesztő, kényelmetlen élményként rögzülnek bennünk – sokunk még egy ruhabolti próbababa mellett várakozva is kellemetlenül érzi magát… Úgy gondolom, ha elfogadjuk, ám nem misztifikáljuk túl Freud terminusát, akkor számos jelenségre kiterjeszthetjük azt. Véleményem szerint Julia Pastrana és a kis Krao látvány-értéke, mondhatni, furcsa, kísérteties aurája nem egy patologikus státuszon, nem önmagában a túlszőrösség szimptómáin fogható meg, hanem azon, hogy abban a bizonyos patologikus állapotban a néző végsősoron egy emberi lényt, azaz önmagát ismeri fel.



[1] Tolnai uj világlexikona: az általános tudás és műveltség tára. 13. köt. Ném–Ör (szerk. nélkül). Bp., Tolnai, 1928. p. 120.

[2] Kopania, Izabela: In the Footsteps of Julia Pastrana. Cultural Responses to an Ape-woman’s Stay in Warsaw in 1858 and Reaction of Polish Press to Her Extraordinary Body. In: Acta Ethnographica Hungarica. Bp., Akadémiai Kiadó, 2019/64/1. p. 42. (a továbbiakban Kopania, 2019.)

[3] Pastrana Julia (szerző nélkül). In: Vasárnapi Ujság. 1857/52. (a továbbiakban Vasárnapi Ujság, 1857/52.)

[4] Uo.

[5] A Circus Renz magyarországi plakátjai megtalálhatók az OSZK-ban; kiváltképp az 1857-es év lovardájáról ld.: http://mcteka.shp.hu/hpc/web.php?a=mcteka&o=030310_forraskozlemenyek_renz_Fb5z.

[6] Vasárnapi Ujság. 1857/52.

[7] Kopania, 2019. pp. 42–43.

[8] Vacano Mario Emil: Miss Julia Pastrana. In: Ország-Világ. 1892/32. (a továbbiakban Ország-Világ. 1892/32.)

[9] A bekezdés idézetei uo.

[10] Uo.

[11] Uo. [Ország-Világ. 1892/32.]

[12] Uo.

[13] Weyner Emil: Tárcza. Érdekesebb hypertrichosis-esetek. In: Orvosi Hetilap. 1907/11. (a továbbiakban Orvosi Hetilap. 1907/11.)

[14] Uo. [Orvosi Hetilap. 1907/11.]

[15] Miles, Albert Edward William: Julia Pastrana: The Bearded Lady. In: Proceedings of the Royal Society of Medicine. 1974/67. pp. 160-161.

[16] Garland-Thomson szerint Pastrana testének szociokulturális jelentését öt alapvető ellentétes fogalompár felől közelíthetjük meg: ember/állat, civilizált/primitív, normális/patologikus, férfi/nő, én/más. Ld. Garland-Thomson, Rosemarie: Julia Pastrana, the extraordinary lady. In: Alter. 2017/11. pp. 35–49.

[17] Márquez-Grant, Nicholas: What happened to the body of Julia Pastrana (1834-1860)? Addressing ethical issues and human remains. In: Forensic Science International: Reports. 2020/2.

[18] Licsc, Jan Bondeson – Albert Edward William Miles: Julia Pastrana, the Nondescript: An Example of Congenital, Generalized Hypertrichosis Terminalis With Gingival Hyperplasia. In: American Journal of Medical Genetics. 1993/47. pp. 204–206.

[19] Uo. p. 207.

[20] MTI: Hazatért a világhírű majomnő. 2013. In: https://hvg.hu/vilag/20130213_Hazatert_a_vilaghiru_majomno ; MTI: Eltemették a mexikói majomnő múmiáját. 2013. In: https://index.hu/kulfold/2013/02/13/visszatertek_
mexikoba_a_majomno_hamvai/
.

[21] Bartucz Lajos: „Ebagos” gyermek, „kutya-ember”, szakállas nő és egyéb furcsaságok. In: Leidenfrost Gyula (szerk.): Kincses Kalendáriom. A gyakorlati élet általános utmutatója. Bp., 1932. p. 186. (a továbbiakban Bartucz, 1932.)

[22] Uo.

[23] Uo. [Bartucz, 1932.] pp. 187–188.

[24] Krao, az állatkert vendége (szerző nélkül). In: Vasárnapi Ujság. 1888/40.

[25] Krao (szerző nélkül). In: Budapesti Hirlap. 1888/263.

[26] Uo.

[27] Erős Ferenc: Kísértő érzelmek: a történelem fantomjai. In: Imágó Budapest. 2017/3. p. 102.