Almássy Balázs: Cirkusz az irodalomban 4. rész

Edmond de Goncourt: A Zemganno testvérek1

 

„Végül az ember nem tudhatta, miből és hogyan keltette a nézők lelkében a két testvér plasztikus előadása valamely félhomályban úszó ironikus műalkotás hangulatát és emlékét, egyfajta shakespeare-i álomét, mint a Szentivánéji, melynek mintha ők lettek volna költői akrobatái.”

/E. de Goncourt: A Zemganno testvérek/

 

A cirkusz sajátos világának sokrétűsége valóságos motivikus kincsesháza a különböző művészeti ágaknak.

Mivel a cirkusz a változatosan veszélyes élethelyzetek hivatásszerűen űzött megkísértésének intézményesült helye is, így az egymásra utaltság, a bajtársiasság, testvéri szolidaritás szimbolikus tereként is felfogható, amint az meg is történt több filmművészeti vagy éppen irodalmi alkotásban, elég csak Carol Reed Trapéz című filmjére, Garai Gábor Artisták című versére vagy a korábban már tárgyalt2 Soós László-regényre, a Trapézra gondolnunk.

Edmond de Goncourt-nak ezt a már egyedül, öccse nélkül írt művét megjelenése pillanatától (1879) a testvérével tökéletesen egybeforrt közös életút emlékeinek regényes megvallásaként kezelték az olvasók, noha nem az irodalom, hanem a cirkusz világa szolgált a történet keretéül. A balzaci hagyományból építkező realisztikus regény egy vándorcirkuszos család testvérpárjának életét követi nyomon gyerekkoruktól ama bizonyos nagy számig. Mégis a regényt később is főként egy szimbolikus helyszínbe helyezett önvallomásként kezelték, ahogy Karinthy Frigyes is egy írásában: „Vannak nyaktörő és bravúros mutatványok és vannak hősies és reménytelen kísérletek: szellemország szabad vállalkozóit, a költőket és írókat nem ok nélkül s nem véletlenül hasonlították, a Goncourt-fivérek előtt is s utánuk még gyakrabban a cirkusz artistáihoz. Függetlenül a félig keserves jelképnek, félig akasztófahumornak idézett valóságtól, hogy mi írók éppenúgy a levegőből élünk, mint a salto mortale művészei, van a mesterségünk anyagában és formájában is valami elszánt és hazárd, olyasféle, amiről, ha nem élnénk állandóan ebben a valószínűtlen közegben, hamarosan ráeszmélnénk, hogy normális lélek csak a végső szükség, vagy kétségbeesés esetén vetemedik rá (…).”3

S vajon mennyiben kapcsolódik a testvéri szolidaritás Edmond de Goncourt regényéhez, A Zemganno testvérekhez?

Ha fel akarnánk vázolni Edmond de Goncourt életrajzát, egyszersmind az öccséét, Jules de Goncourt-ét is ismertetnénk, hisz életükben mindössze két napot(!) töltöttek egymástól távol, akárcsak a regénybeli Zemganno/Bescapé testvérek, akik egymás fizikai távollétébe szintúgy valósággal belebetegedtek: ”A lelkileg így egymáshoz kapcsolódott két Bescapénak nélkülözhetetlen volt napjait és éjeit együtt töltenie, fájdalmas volt el-elszakadniuk (…). Egymástól tehát csak kényszerűleg váltak el, s az egyik nem vett részt olyan örömben, melyből a másiknak ki kellett maradnia, s visszatekintve közös életük esztendeire, csak egyszer találtak olyan huszonnégy órát, melyet távol töltöttek egymástól.”4

Edmond és öccse, Jules de Goncourt az egyetemes művészet azon kevés testvérpárja közé tartoztak, akik kizárólag együtt, szinte együttlélegzésben tudtak csak alkotni. Ennek az egyedülálló közös szellemi munkának aztán egy sor regény lett az eredménye. A regénybeli testvérpár, Gianni és Nelló Bescapé között szintén a közös munka fokozta a testvéri kötelék szorosságát: ”De meg kell mondani, hogy a két testvér között a testvériségnek ezt a szorosságát valami még hatalmasabb erő is okozta. Munkájuk oly mértékben volt egymásba forrt, gyakorlataik annyira egymásba ötvöződtek, és amit csináltak oly kevéssé látszott valamelyikük különösebb érdemének, hogy a 'brávók' mindig az együttesre vonatkoztak, s a testvéreket dicséretben vagy ócsárlásban sosem választották külön.”6

Vajon Edmond az öccse halála után kilenc évvel megjelentetett regénye helyszínéül miért pont a cirkuszt választotta? A rivalizálástól mentes, mert teljeséggel közös, egymásra utalt és együtt végzett munka más művészeti ágba való átültetése –mégiscsak egy alkotótársa nélkül maradt művész burkolt önéletrajzi indíttatású regényét olvassuk– kevéssé lett volna hiteles, még ha az akár a szobrászat, akár a festészet vagy a zene lett volna, hisz ez a fajta, már-már szinte névtelenségbe burkolózó, egymást támogató közösen alkotó munka a középkori katedrálisok építőivel együtt kiveszett világunkból. Furcsa módon a cirkusz falai között a szellemisége azonban mintha menedékre talált volna: „Az ilyen foglalkozásban, a gyakorlatokkal járó halálveszély elnémítja másféle színházak, kivált a dalszínházak világának közönséges féltékenységeit; ez a veszély, az életüket minden este kockáztató művészeket egyfajta katonai testvériségben, majdnem a frontkatonák érzelmes bajtársiasságában tartja össze.”7

A cirkusz világában a közös produkciókért kapták a testvérek a tapsot, akárcsak Goncourt-ék a közös regényekért, nem mérlegelve egyszer sem, hogy melyikük a jelentősebb, fontosabb tényezője a közös sikereknek.

Gianni és Nelló gyakorlatai nem csupán nyers testgyakorlatok, hanem szellemi élmények és akrobatikus mutatványok is voltak egyszerre, s minduntalan törekedtek arra, hogy elsajátítsák az akrobatikus bohócművészet „benső és sajátos géniuszát”, mindig újabb és nehezebb trükkökkel szórakoztatva a nagyérdeműt, miközben estéről estére nem pusztán a szám sikerét, hanem egymás testi épségét is az egymásrautaltság e közös nagy vállalkozásának oltárára helyezték.

Edmond de Goncourt a XIX. századi cirkuszi művészek zárt világát pontosan, hitelesen, a bennfentes szemével láttatja, ez külön is értéke a regénynek. A személyes tapasztalatra, gyűjtőmunkára és az artistáktól kapott segítségre az előszóban külön is kitér.8 Míg a két testvér franciaországi vándorcirkuszi életéről, majd párizsi, londoni, később a párizsi „Két Cirkusz”-beli szerepléséről olvasunk, azalatt az artistaszámokkal, a cirkuszi élettel és a bohócsorssal is megismerkedünk. A könyv egyik legmegrendítőbb jelenete, mikor a szabadnapos artistákat és bohócokat szórakozni látjuk: „Ezek az emberek, ezek az akrobaták, s kivált a clownok, kik a közönséget testük idétlenségével mulattatják, szinte a komikus színészek szomorúságát árasztják magukból. (…) Midőn ezek az emberek munkájuk lázából kilépnek, amidőn pihennek, midőn gondolkoznak, minden pillanatban eszükbe jut a keserűség, hogy azt a képzett erőt, amelyből élnek, hirtelen elpusztíthatja valami betegség, a köszvény vagy a legkisebb sérülés a fizikum gépezetében. És arra is gondolnak, méghozzá gyakran –ez a rögeszméjük– , hogy idegeik és izmaik fiatalságának egyszer végeszakad, és elöregedett testük még jóval a halála előtt megtagadja hivatásuk szolgálatát.”9

A testvérpár hosszas ötletelés és gyakorlatozás után végre megalkotta a példaképükhöz, a nagy Jules Léotard-hoz méltó egyedülálló számot, mely meghozta kettőjük számára a hangzatos Zemganno testvérek művésznevet is. Nevük a gyakorlatukban rejlő halálveszély híre miatt fellépésük előtt már hetekkel bejárta az egész sajtót, hogy aztán a baleset után már csak a tragédia emléke lengje körül a Zemganno testvéreket. De az addig csak Gianniként és Nellóként kiplakátolt testvérpár közös sorsvállalása ezzel is csak nagyobb nyomatékot kap: ”A Zemganno testvérek meghaltak… Belőlük csak két zenebohóc maradt, akik ezentúl már széken ülve cincognak.”10

Ahogy a mitológiai ikerpár Castor és Pollux, úgy Gianni és Nelló sem csak a siker dicsfényében, de a tragikus sorsban is közösséget vállaltak, akárcsak Edmond de Goncourt öccse mellett, Jules elhúzódó betegsége idején, halála után pedig sosem lankadó igyekezettel ápolta és tartotta ébren testvére emlékét. Az Edmond által alapított akadémia Jules emléke előtt tisztelegve létrehozta 1903-ban a Goncourt-díjat, mely napjainkig a legrangosabb irodalmi díj Franciaországban.

1 Edmond de Goncourt: A Zemganno testvérek, Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp., 1969. (A regényt Jékely Zoltán fordította.)

3 In: Nyugat 1935/7., 1. Ifjabb- Heltai Jenő új könyvei

4 Id. mű: 96. o.

5 Kiemelés tőlem

6 Id. mű: 96. o.

 

7 Id. mű: 82. o.

8 ”Ami a Zemganno testvéreket, ma közzéteendő regényemet illeti: ez amolyan kísérlet valamiféle költői realitásban. A realitást illetően, melyet elbeszélésem köré alkalmaztam, itt illik köszönetet mondanom Victor Franconi, Léon Sari uraknak és a Halmon-Lees testvéreknek, akik nemcsak hogy Párizs ünnepelt, virtuóz artistái, de művészetüket tudós és művészi módon is értelmezik.”

 

9 Id. mű: 88-89. o.

10 Id. mű: 148. o.