Bánfai Ágnes – H. Orlóci Edit: Kiindulási pontok a  függőszer tantárgy módszertanához  I. rész

 

Egy tantárgy tanítási módszertanának kidolgozásához feltétlenül szükséges találni olyan dokumentációkat, melyek hivatkozási alapul szolgálnak a felmerülő kérdések megoldásához. A mi esetünkben valamilyen formában ki kell válogatnunk, összehangolnunk és egységesítenünk két szakterület ismeretanyagát, vagyis a tornasportot és a cirkuszi gyakorlatot kell közös nevezőre hoznunk.

A tornasport edzési módszereit intézményesítetten, a felsőoktatás rendszerében, megfelelő tudományos apparátussal, hosszú évtizedek, ha nem évszázadok alatt  dolgozta ki a szakértői csoportok sora, a tájékozódáshoz tehát kiérlelt és leülepedett tudást megjelenítő nagy irodalom áll rendelkezésünkre.

Az artistaképzés ezzel szemben megrekedt a középiskolai szinten, s bár komoly értéket képvisel az állami finanszírozású intézetben felhalmozódott több mint félévszázados tanítási tapasztalat hagyományrendszere, az elméleti-szakmódszertani munka rögzítése gyakorlatilag még csak el sem kezdődött, a legelső írásos dokumentum az 1998-ban megjelent pedagógiai program[1] volt, mely épp csak körvonalazta a későbbiek során tételesen kidolgozandó módszertant.

A rendelkezésünkre álló segédletek egyenetlenségei mellett egy másik felmerülő problémát jelent a mozgásanyag felhasználási módjának különbözősége. Az alapfokú képzés kimeneti követelménye, vagyis az alapokra építő későbbi munkatevékenység jellege alapvetően eltér egymástól a sport és a cirkusz esetében.   Az élsport töretlenül és gyors ütemben fejlődik, amit a kimagasló eredmények jól tükröznek, és ezen a területen létezik a rögzített versenyszabályok kódja. Kis túlzással azt lehet mondani, hogy a tornász mindig ugyanazokon a szereken, ugyanazokat a gyakorlatokat mutatja be, hasonló körülmények között, bár egyre jobban, magasabb szinten, technikai tökéletesedéssel. Természetesen a cirkuszi akrobatikus képzés is az alapokkal kezdődik, ám nemhogy nem mindig ugyanazokon a rekviziteken csinálják ugyanazokat a trükköket, hanem a kimeneti elágazások száma elvileg végtelen. Az artista a kreativitás teljes szabadságát élvezi (szenvedi), bizonyos mértékig szakmai elvárás vele szemben a soha nem látott produkció megalkotására, bemutatására való törekvés. Itt a fejlődés egyenetlen, esetleg ambivalens, nincs rögzített kód, hanem végső soron a piaci kereslet-kínálat rapszodikus törvényei szabályoznak. 

További eltérés a két intézmény között az, hogy míg egy adott sportágban valamennyi jelölt ugyanazt a kiképzést kapja (van aki csak az általános iskola testnevelés óráinak túléléséig jut el, van aki olimpiai aranyéremig), addig az artista-palánták jelentős hányada artista szülők gyerekeként cirkuszban nevelkedik, ahol a munkára való felkészülés a szocializáció szerves részét képezi. Ennek familiaritása, játékossága alapvetően a sajátos cirkuszi mozgáskultúra elsajátítására irányul, mely igencsak távol esik a sportban szokásos, rendgyakorlatokra épülő, katonásan fegyelmezett beidegződésektől.

A cirkuszi akrobatika tantárgyai módszertanának kidolgozásánál tehát kompromisszum-készségre kell törekednünk, igyekezvén a két terület erősségeit optimális összhangba hozni a minél eredményesebb munka érdekében.

A gyakorlatok (trükkök) végrehajtása technikai kérdéseinek taglalását megelőzően e bevezető tanulmányban a tárgyi eszközök állományára koncentrálunk, s ezt majd a szaknyelvi egybeesések, eltérések számbavétele fogja követni.

A függőszer tantárgy a cirkuszi zsánerek sorában a különféle levegőszámok trükkanyagának elsajátításához adja meg a felkészítést. Az Artistaképzőben[2] használatos cirkusztörténeti jegyzet[3] csak nagyon röviden emlékezik meg e számtípusról: „vertikális kötélről már a római birodalomból maradtak fenn ábrázolások, a gyűrű, mint tornaszer is innen származik.. . A trapéz viszonylag fiatal találmány, egy francia tornatanár fejlesztette ki. Az első "repülő ember" Jules Leotard 1859-ben mutatkozott be a Cirque Napoleonban. A szám lényege minél nagyobb távolság átrepülése volt, a trapézt alacsonyra szerelték, az artista a földre vagy egy másik trapézra érkezett. Az 1870 körüli időszak fontos a zsáner történetében: ekkor jelent meg a fanger (a fogó ember), és vitték fel magasba a trapézt, egyidejűleg a háló használatának bevezetésével.

Az 1920-as évektől a zsáner koronázatlan királyai a triplaszaltó bemutatásával a 3 Codonas volt. A XX. század második felétől a mexikóiak képviselik a legmagasabb színvonalat (pl. Gaonas), 1978-ban Miguel Vazquez forgott először előadásban négyes szaltót.” A fentieket megelőzően (97. o.) a tanjegyzet szövegében mindössze egyetlen további utalás fordul elő a levegőszámokkal kapcsolatban, hogy ti. Némedi Gábor szintén triplaszaltót forgott fliegendében[4].

A Táncművészeti Főiskolán tanított „Művészetek története” tantárgy érettségi C. tételei között legalább tíz éve szerepel ez a számzsáner, és a vázlatkészítéshez szokásosan kiadott anyag végén a következő felsorolás található: „hengeperzs[5], karusszel[6], kopftrapéz, looping[7], luftrekk[8], szemafor[9], zicc[10], STB.”, vagyis a sor folytatható. Az imént idézett tanjegyzet szakszótárában további elnevezések is szerepelnek, pl. balkni[11], luftbalett[12], schwungseil[13] (a szaknyelvhez még visszatérünk).

A rövid történeti kitérő annak hangsúlyozására szolgált, hogy a cirkuszban a tornasporténál sokkal szerteágazóbban alkalmazzák a függőszer ismereteket. Ugyanakkor, ha az iskolai rendszerben történő oktatás tárgyi eszközállományát vizsgáljuk, feltűnő, hogy az artistaképzőben kevesebb szer található, mint az általános- ill. a középiskolákban.  

Az általános iskolai tanterv a következő tornaszereket és eszközöket írja elő: Beépített tornaszerek: 8 db bordásfal, 4 db mászórúd vagy mászókötél, 1 pár gyűrű, 1 db nyújtó, 1 db gerenda.

 

A középiskolában a tanterv szerint a következő tornaszerek és eszközök szükségesek: Beépített tornaszerek: 10 db bordásfal, 2 db mászórúd vagy kötél, 2 pár gyűrű, 1 db nyújtó, 1 db gerenda.[14]

/Az artistaképzésben/ legalább 5 méter magas gyakorlóterem, födémszerkezetében minimum 1 tonna teherbírású rögzítő pontokkal

- egy a kötélhez,

- kettő 55 cm távolságra a gyűrűhöz,

- kettő 65 cm távolságra a trapézhoz

egymástól biztonságos távolságban elhelyezve.

- 2 db trapéz,

- 1 pár gyűrű,

- 1 db kötél (kifejtett, szövet borítású),

- bordásfal,

magnetofon, hangkazetták, képmagnó (mozgáselemzésre alkalmas lassító technikával)[15].

Az artistaképző pedagógiai programja három szer gyakorlatanyagát tárgyalja: a kötélét, a gyűrűét és a trapézét. A fiútorna iskolai mozgásanyagának idevonatkozó szerei a következők:[16]: gyűrű, korlát, nyújtó (kötélgyakorlat csak a gyűrűhöz kapcsolódó előkészítő elemként szerepel).         A gyűrű tehát mindkét területen szereplő, egyformán használatos szer, a korlát hiányzik az artistaképzésből, a tornában használatos nyújtót pedig itt talána trapéz hivatott kiváltani.

A szerek használatával kapcsolatos kérdések részletes kifejtésével cikkünk következő részében találkozhatnak majd az olvasók.



[1] Az Artista- artistaművész szakképesítés központi tantárgyi programja/ Művelődési és Közoktatási Minisztérium RO-LA Kft. Valkó, 1998

[2] Korábban Állami Artistaképző Intézet, 2007 szept. 1-től Baross Imre Artistaképző Szakközépiskola és Szakiskola

[3] H. Orlóci Edit: Cirkusztörténet (jegyzet) kézirat é.n. (107-8. o.)

[4] Lengőtrapéz csoportszám (évtizedek óta nem készült Magyarországon ilyen szám).

[5] A kupolába felszerelt rúd, illetve az ezen bemutatott számzsáner.

[6] Motorral meghajtott nagy apparáton bemutatott szám.

[7] Egy magas pálya tetejéről olymódon siklik le az artista a biciklivel (vagy autóval), hogy a végéről elrepülve szaltót ír le a levegőben.

[8] Nyújtó, több méter magasságba felszerelve.

[9] A baltnihoz hasonló elven működő, de a földön rögzített apparát, melynek két végén nagy henger van, amelyben és amelyen az artistá(k) dolgoz(nak).

[10] Levegőszám-rekvizit: a fogó egy fém keretbe beakasztott lábbal lóg.

[11] Libikókaszerű nagy apparát levegőszám bemutatására.

[12] Számzsáner vertikális kötélen.

[13] Magasba horizontálisan felszerelt lengő kötél.

[14] Kerezsi Endre: Torna I. Tankönyvkiadó Budapest, 1978 151.o.

[15] Az Artista- artistaművész szakképesítés központi tantárgyi programja/ Művelődési és Közoktatási Minisztérium RO-LA Kft. Valkó, 1998 121. o.

[16]  Hamza István – Karácsony István – Molnár Ferenc – Vigh László – Gyulai Gergely: Torna 1x1 Budapest, 2000