Hamar Pál: A cirkuszkutatás és a tornasort kapcsolódási pontjai              II. rész

 

Közös oktatási módszerek

Az artistaképzés és a tornaoktatás során egyaránt nagy körültekintéssel kell eljárni, mivel mindkét színtéren előfordulhat, hogy a tanítvány önmérséklet nélkül, túl nehéz elemmel vagy trükkel próbálkozik. A hibás végrehajtás pedig sérülést eredményezhet. Emellett tanári, edzői önmérséklet is szükségeltetik, mivel elengedhetetlen, hogy az elemek egymásra épültségének betartásával, lépésről-lépésre jussunk el a nehezebb mozgásformákig.

A helyesen megválasztott oktatási módszerek nagymértékben elősegíthetik a tanulási folyamat két fő szakaszának, az ismeretszerzésnek és az alkalmazásnak hatékony érvényesülését. A jó magyarázat illusztrációja a bemutatás, mely a helyes mozgásképzet kialakulását segíti. A gyakorlás során biztosítani kell a pedagógiai visszacsatolás lehetőségét. Ez nélkülözhetetlen a tanítvány mozgáselképzelésének és mozgásvégrehajtásának kapcsolatához. Így jöhet létre a tanítvány hibajavító tevékenysége, amely nélkül nincs fejlődés.

A mozgáshibák kijavítása a hibák okainak feltárásával kezdődik. A hiba felismerése és az azt kiváltó okok megállapítása, a helyes mozgás-végrehajtási mód alapos ismeretén alapul. A helyes végrehajtási mód és a hibás mozgásvégrehajtás gondolati összevetése adja a hiba felismerését. A kiváltó okok felismerése gyakran nem egyszerű feladat, mivel azok többfélék lehetnek, és gyakran együttesen lépnek fel. A hibák származhatnak a helytelen mozgáselképzelésből, vagy a hiányos, nem elégséges szintű motoros képességekből. Hiba a túl nehéz feladat következtében is létrejöhet, vagy egy már megtanult, hasonló mozgásszerkezetű elem is „zavarhatja” az új megtanulását (mozgás-interferencia).

A hibajavítási folyamat az oktató és a tanítvány közös tevékenysége során megy végbe. A tanítvány kezdetben a végrehajtás színvonaláról az információkat az oktatótól kapja. A gyakorlás folyamán megismeri az elem térbeli, időbeli és dinamikai összetevőit és fokozatosan kialakul benne az az önellenőrző, önértékelő képesség, amely később alkalmassá teszi a mozgáshibák felismerésére és azok kijavítására. Az oktató, az edző ebben a folyamatban nem mint külső szemlélő vesz részt, hanem iránymutatásaival, tanácsaival stb. aktívan segít, már csak azért is, mert a hibajavító tevékenység csak így válhat hatékonnyá. A hibák kiküszöbölésével egy időben viszont fejlődik az elemvégrehajtás színvonala, s végül kialakul a helyes technika.

Az egyes tanulási formák meghatározott oktatási módszereket igényelnek. A lineáris tanulási menet, mely meghatározott apró oktatási lépésekre épül, a mozgásszakaszokat részletekre bontja és alapos tudást biztosít. A globális végrehajtás a hibák sorozatos kiküszöbölésével jut el a gyakorlat megtanulásáig. A megfelelő módszerek (lásd parciális és globális módszer, illetve izolációs eljárás) kiválasztása, a tanítványok számára pozitív élményt nyújtó változatok alkalmazása növeli a motivációs bázist, amely − ahogy azt korábban említettük − nélkülözhetetlen összetevője a tanulásnak.

A cirkuszkutatás és a tornasport közös módszertani kapcsolódási pontjait feltérképezve érdemes foglalkoznunk a segítségadás kérdéskörével is. A torna tanulmányokból ismert, hogy a segítségadás közreműködést jelent valamely tornaelem helyes technikájú végrehajtásában. Ez a közreműködés két módon történhet: közvetlen vagy közvetett úton, utóbbi a londzshasználatot jelenti. A közvetlen segítségadásnál a segítő aktív jelenléte kettős funkciót tölt be. Elsődlegesen az elem biztos, balesetmentes gyakorlását segíti elő, „másodlagosan” pedig a helyes technikai végrehajtás kialakításában működik közre. Az aktív segítségadás során módszertani ajánlásként az alábbiak fogalmazhatók meg:

·       A segítő a tanulás kezdetén többet segítsen, ezáltal növelheti a tanítvány biztonságérzetét. Később a segítségadás mértéke a technikai végrehajtás színvonalához igazodjék.

·       Ne feledjük, hogy a túlzott segítségadás is hátráltathatja az elemek megtanítását, megtanulását.

·       A segítségadó elhelyezkedése olyan legyen, hogy a tornász zavarása nélkül, hatékonyan tudjon segíteni.

A segítségadási módokat a tanítványok is megtanulhatják, viszont a biztos, készségszintű segítségadás elsajátítása hosszú gyakorlási folyamatot igényel. Éppen ezért kezdetben ajánlatos két segítségadó közreműködése, így ha egyikük hibát vét, a másik korrigálhatja. Fontos, hogy a segítségadás a gyakorlat ritmusának megfelelően történjék, így egyrészt elkerülhetjük a tanítvány megzavarását, másrészt elősegíthetjük a helyes technikai végrehajtást is.

A közvetlen segítségadás mellett beszélünk még közvetett segítségadási módról is. Itt a cél a biztonságos feltételek megteremtése. Ilyenek lehetnek a megfelelő méretű és puhaságú, s jól elhelyezett szivacsszőnyegek, szivacsbálák, a londzs, valamint a szivacsgödör. Bármelyik segítségadási módot vegyük azonban alapul, egy dolgot sohase tévesszünk szem elől: a mozgáselemek és gyakorlatok tanítása-tanulása során (is) a leghatékonyabb segítségadási mód az oktatási fokozatok adekvát megválasztása és betartása.

Ezzel együtt, mármint a helyesen megválasztott és alkalmazott oktatási módszerek mellett is, sajnos gyakorta előfordul, hogy az elemek, gyakorlatok megtanítása nehézségekbe ütközik. Ilyenkor a legcélravezetőbb, ha az oktató, az edző és a tanítvány közösen keresik a hiba okát, nem pedig a pedagógus hatalmi szóval dönt. De vajon mik lehetnek azok a tényezők, amelyek döntően befolyásolhatják, helyenként akadályozhatják a gyakorlatok elsajátítását, az eredményes készségkialakítást?

A kérdésre a választ, mintegy e fejezet összegzéseként, a következőkben adhatjuk meg:

·       Rossz megértés (a tanítvány helytelen mozgáselképzelése, az oktató hibás megerősítése).

·       Hiányos kondicionális felkészültség (erő, ízületi mozgékonyság stb.).

·       Mozgáskoordinációs problémák (tér-, egyensúly-, ritmusérzék stb. fejletlensége).

·       Régi − esetenként rosszul kialakított − mozgáskészségek zavarják az új elem megtanulását (mozgás-interferencia).

·       A tanítvány fél. A félelem gyakran úgy jelentkezik, mintha más − az előzőekben felsorolt − akadálya lenne a tanulásnak. (Kalmár és Hamar 2002)

 

Sporttudományi kapcsolódási pontok

 

Az élsport ma már széles körben alkalmazza a sporttudomány legújabb eredményeit, nem hagyva teret a rögtönzéseknek. Az új − mint az élet majd’ minden területén − kezdetben okozhat némi zavart, de nem szabad, hogy ez bármiféle averzióban öltsön testet. Ha a cirkuszkutatás és a tornasport együttműködési, fejlődési távlataira keressük a választ a sporttudomány legújabb ismereteit, kutatási eredményeit sem hagyhatjuk figyelmen kívül. Egy átfogó vizsgálatot, elemzést − még ha nem is a teljesség igényével készül − az alábbi területekre lenne célszerű kiterjeszteni:

·       Az egyén azon morfológiai és pszichológiai jellemzői, amelyek a testkulturális területek gyakorlásához nélkülözhetetlenek.

·       Azoknak a szaktudományos elméleteknek a megfelelő formába öntése, amelyek az alapműködések (alaptevékenységek) továbbfejlesztésének kulcsai lehetnek (működés-elmélet).

·       A mozgásformák gyakorlása közben fellépő funkcionális élettani változások feltárása.

Ezekre az alapokra támaszkodva lehet fokozatosan kifejleszteni a mind korszerűbb edzésmódszereket, valamint megteremteni a kapcsolatot más tudományterületekkel.

A közös kutatás további lehetséges irányait végiggondolva nem könnyű egyértelmű állásfoglalást adni. Véleményünk szerint a vizsgálatoknak, elemzéseknek nem elsősorban a kondicionális képességek fejlesztésére kell irányulniuk, hanem a motoros tanulásra (sportpedagógiai szóhasználattal élve a mozgásos cselekvéstanulásra). Ez az a terület, amelynek alapos megismerése sokat lendíthet a cirkuszkutatás és a tornasport kerekén egyaránt. A motoros tanulás kérdéseiben mélyebben elmerülve témánkhoz legközelebb az átvitel (transzfer) és az ellenőrzés-szabályozás különböző elméletei állnak. Ma már szerencsére ezen törvényszerűségeknek az élettani hátterét is egyre jobban megismerjük, így a szakemberek ezeket nem csak ösztönösen, hanem tudatosan is felhasználhatják munkájuk során.

Az egyes tudományterületekről ránk zúduló ismeretek, tudományos eredmények azonban nem csak örömteliek lehetnek, hanem gyakorta nehézségeket is okoznak, mivel esetenként egymástól eltérő megoldásokat kínálnak. (Például egyes mozdulatok film-, videó-elemzése során más-más következtetéseket vonhatunk le, ha az okokat fiziológiai, biomechanikai vagy pszichológiai törvényszerűségekben keressük. Ugyanakkor a dinamikai összetevők, vagyis a mozgásban részt vevő erők „adagolása” sem elhanyagolható tényező.) Így nem könnyű feladat megtalálni az akrobata vagy a tornász számára adandó szükséges információkat. Ez már csak azért is nehéz, mivel egy oktatónak vagy edzőnek nem csak az a feladata, hogy technikai jellegű utasításokat adjon, hanem azt is meg kell mondania tanítványának, hogy mik a mozgás során jelentkező „érzések”.

A két terület sporttudományos kapcsolódási pontjait keresve a legkézenfekvőbbnek az edzéselméleti kutatások látszanak. Az edzésfolyamat jobb megismerése a különböző tudományok, tudományterületek kapcsolódó ismereteinek mélyebb megértését, az egyes együtthatók kölcsönös feldolgozását igényli. Ez így, a szavak szintjén könnyű feladatnak tűnik, de a közös gondolkodást jó néhány probléma hátráltathatja. Ebből csak kettőt emelünk ki: először - az évtizedek során felhalmozódott empirikus ismeretek hogyan kapcsolódjanak az elméleti kutatások eredményeihez; másodszor - az egyes elméleti ismeretek milyen arányban vegyék ki részüket az egészből. Ez utóbbi kérdésfelvetés nem álprobléma, mert egyes szakírók megjegyzik, hogy a legdivatosabb edzéselméleti irányzatok gyakran esnek abba a hibába, hogy mindent az élettani összefüggésekkel akarnak magyarázni, holott éppen ez az a terület, amelytől helyenként − a tisztán látás érdekében − el is kellene távolodni.

Természetesen mi ezen a helyen arra nem vállalkozhatunk, hogy kijelöljük a helyes kutatási irányt. Egy dologra azonban kísérletet teszünk, mégpedig arra, hogy néhány ajánlást fogalmazzunk meg.

Átfogó edzéselméleti kutatási területek lehetnek:

·       Edzésterhelési modellek (minták) kidolgozása.

·       Az adaptáció lehetőségei speciális és nem speciális terhelések hatására.

·       Az egyes életkori szakaszokban elsajátítandó alapelemek és gyakorlatok rendszerének kidolgozása.

Mindezek a „makro” területek az alábbi „mikro” témákat foglalhatják magukban:

·       A sportoló, az akrobata teljesítőképességének világos feltárása.

·       A pillanatnyi edzésállapotot figyelembe véve a lehetséges fejlődési ütem kidolgozása.

·       A várható új elemek (tendenciák) feltérképezése.

·       Hogyan kapcsolódhatnak a legújabb elemek a korábbi (alap)elemekhez?

·       Az ontogenetikus fejlődés és a mozgástanulás törvényszerűségeinek szem előtt tartásával az egyes elemek elsajátításának életkori szakaszolása.

·       Hogyan − milyen edzésmunkával − lehet a leghatékonyabban fenntartani a motoros képességek már kifejlesztett szintjét?

·       Az előirányzott (megtervezett) edzettségi szintek időszakonkénti ellenőrzése, a szükséges korrekciók elvégzése ... stb.

 

Konklúzió

 

A cirkuszkutatás és a tornasport kapcsolódási pontjait több területen értük tetten. A közös mozgásformák és tantárgyak, a közös oktatási módszerek számos együttműködési lehetőséget biztosítanak, olyanokat, amelyek egyben valós tudományos problémák kiindulási alapjai is lehetnek. Ezek felsorolásától eltekintünk, mivel tanulmányunkban, de leginkább a sporttudományi kapcsolódási pontokat feltáró fejezetben, számos eshetőséget villantottunk fel. E lehetőségek valóban a teljesség igénye nélkül íródtak, hiszen ez is az a terület, ahol legfeljebb gondolatokat ébreszthetünk, de a receptet mindenkinek magának kell „felírnia”. E tevékenység közben azonban egy pillanatra sem szabad szem elől téveszteni, hogy „az igazi sportember mindig fejlődőképes, mert igényesen és reálisan teljesítménymotivált. Ez másként megfogalmazva azt jelenti: a realitásokat figyelembe véve értékalkotó módon képes a nagyobb ellenállás irányába haladni. A kisebb ellenállás irányába haladás a sportban szükségszerűen teljesítménycsökkenéshez, az egyéni és a társadalmi életben pedig előbb-utóbb visszafejlődéshez vezet. A sportnak tehát éppen ez az élettel közös, legmélyebb gyökerű fejlődéstörvénye: az értelmesen és értékalkotó módon a nagyobb ellenállás irányába haladás.” (Rókusfalvy 1980)

Tegyük hozzá gyorsan: nemcsak a sportnak, hanem a cirkuszművészetnek is!     

  

Irodalom

1.   Az Állami Artistaképző Intézet (szakközépiskola és szakiskola) nevelési és pedagógiai programja. 2004. Állami Artistaképző Intézet, Budapest.

2.   Bejek Klára (1995): A versenyzés pedagógiai hatásköre. Kalokagathia, 2. 94-99.

3.   Bejek Klára, Hamar Pál (1997): Torna ABC. OKKER Kiadó, Budapest.

4.   Hamar Pál (1995): Az akrobatikus ugrások fejlődési tendenciái. Kalokagathia, 1. 88-93.

5.   Hamar Pál (1996): Hogyan tovább tornasport? Mester-edző, 3. 7-12.

6.   Hamar Pál (2001): A testnevelés kerettanterve, tantervi keretei. Új Pedagógiai Szemle, 6. 48-56.

7.   Hamar Pál, Szakály Ernő (2003): Minitrampolin ugrások - ugrásbemutatók. Javított, bővített újranyomás. Semmelweis Egyetem Testnevelési és Sporttudományi Kar (TF), Budapest.

8.   Kalmár Zsuzsa, Hamar Pál (2002): Egy sportpályafutást döntően befolyásoló tornaelem. Magyar Edző, 2. 29-32.

9.   Rókusfalvy Pál (1980): A sporttevékenység regulációs felfogása. Akadémiai Kiadó, Budapest.